A levél
Henri Barbusse
Írok neked, s lámpám figyelve hallgat.
Az óra ver és perceg olykoron;
tudom, hogy éjjel sem lelek nyugalmat,
mert akkor is csak rólad álmodom...
Láz borzogat, a lámpa lángja lobban;
lágy hangod, édes hangod hívogat...
Az ajkamon neved leng egy mosolyban,
s az ujjaimra hinted csókodat.
A régi édesség, a régi csók vár;
bús szíved a keblemben érezem;
elálmodozva írok s nem tudom már,
én írok neked, vagy te énnekem...
-*-*-*-*-*-*-
Gondolatok
Végh Sándor
Ma még szigorúbban köszöntött be a hiány. Jó-jó, és ha mégsem! Beálltál egy megszokott formára kényszerűségből, de nem az igazi. Vágysz a teljességre, s mit nem adnál érte! A hétköznapjaidat viszont úgy éled, hogy semmit? Védekezésül! Óvod magad! Félsz? Most itt gyalogol beléd valaki! No, ezt nem! Akkor így! Vagy mégsem? Érzelmek uralkodnak most. Nem akarod? Kényszerű zubbonyok. Viseljük. Ha akarjuk, ha nem! Táncolunk. Itt az élet parkettján. Törekszünk. Mindenáron. Kin és min keresztül? No és? Akarunk kapni, és kész! Kapunk-e valamit? Ha nem, hát miért? Felismerjük-e? És ha igen, akkor attól jobb lesz-e? Alkuszunk. Piacon, boltban, érzelmekben. Álmodunk. Felébredünk. Frissen, kipihenten, estére mégis összeomlunk. Omlunk.
Esik az egész rogyásig. Építünk, falazunk, leomlik. Sírunk. Már mindegy? Imádkozunk. Hová, minek is? Adjuk-e alább? Felöltöttük magánykabátunkat. Micsoda öltözet! Jönnek-mennek zörgések. Kopogtatnak ablakon. Az enyémen? Van itt valaki? És ha igen, látom? Befogadom? Miért nem jó? Gondolod, szeretné. Gondolom, szeretnéd. Mit is szeretnél? Na ja, öleljen, szeressen. Feltétel nélkül. Nem megy? Látod te ezt? Mi az akadály? Egy másik? Ugyanazt akarja? Szeretné? Őrzi, uralkodja? Mégis miért? Amiért te? Akkor most kié az elsőbbség? Versenyt futunk. Rohanunk. Hová? A nyugalmunk itt éled bennünk. Éled? Hát így!
Vannak! Gondolatok érzelmek. Csak úgy ösztönösen. No, ez nem elég! Ennyi kevés. Emlékszel? Nagyszüleink intettek: Légy jó! Jó voltál? Tudod, mi az? Segítettél? Az jó! Vagy nem hiszel benne? Bezárkóztál, ugye? Köreidet zavarják. Ugyan kik? Magad. Te magad! Este elalvás-kor, reggel felébredéskor. Tükörbe nézel. Dicséred-e a látványt, vagy megbocsátasz? Másoknak miért nem?
Álmodj!
Az jó. Most jó. Holnap? Az mi? Csukd le két szemed. Mit látsz? Az álmaidat. S miközben méred a valóság és e kettő közötti távolságot, rájössz?!
Hogyan?
Hát bántottam én valakit? Hát bűnös lennék én valamiért? Nem, én nem! Talán nem. Talán igen!
Talán igen.
Kérem, hogy ha valaki úgy gondolja, tegye meg: szeressen holnap is önzetlenül!
-*-*-*-*-*-*-
Walter Trobisch levelezése
"Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az, akit szeret, mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élete központja lenni. Engedi, hogy életének más legyen a középpontja, és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire."
Walter Trobisch
-*-*-*-*-*-*-
Levéltávirat Irénnek Tallinból
Képes Géza:
Veled enyém a Minden
de még a Minden álma is.
Miért vágynék más különb világba?
Hisz: különb világ: külön világ...
A te szemeddel belelátok
a legtávolibb világba is.
Nélküled az út világtalan
világba visz:
ha te hiányzol, minden hiányzik
még a hiányérzet hiánya is.
-*-*-*-*-*-*-
Ki van jelölve a helyed
Bódás János
Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. – Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh'se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.
-*-*-*-*-*-*-
Gyulai Pál menyasszonyához, Szendrey Marihoz
Pest, april 2. 1858.
Szeretlek, bízom benned, életemet becsületedért! Boldoggá tehetsz, soha sem voltam az, egyetlen óráig sem; íróvá rég elhagyott a lelkesülés; tevékeny emberré, csüggedő, meghasonlott vagyok. Jövőm lábaidnál! Oh, taposd el, ha nincs elég mély kedélyed és erős lelked! Oly férfiúval fognád összekötni sorsodat, ki nem fény és kényelem közé, csak egyszerű tűzhelyhez vezethet, ki cím helyett csak mocsoktalan nevet nyújthat, ki, ha mindent is megtesz érted, oly keveset tud tenni ahhoz képest, amit érdemlenél. A szerelem sokat feledtet, mindent kiegyenlít, de a szív nem mindig ismeri és gyakran megcsalja magát. Istenem egy könny szép szemeidből, mely valaha föláldozott jövődet siratná, a boldogtalannál többé, nyomorulttá tenne. Szállj magadba, vizsgáld meg szívedet, imádkozzál!
barátod, híved
Gyulai Pál
-*-
Szendrey Mária Szendrey Júlia húga, Petőfi sógornője. 1858. július 31-től Gyulai Pál hű és odaadó felesége.
-*-
Gyulai Pál (1826–1909) irodalomtörténész, kritikus, író, egyetemi tanár. 1858-ban kötött házasságot Szendrey Máriával.
-*-*-*-*-*-*-
Fiamhoz
Rónay György
Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.
Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón
tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.
De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.
Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier —
ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,
aljasságodban légy rettenthetetlen,
ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg soha senkivel,
s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.
De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,
kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben
s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.
Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.
Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.
Utóirat
Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok
szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,
és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,
és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.
Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:
de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;
s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:
utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.
Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.
Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.
-*-*-*-*-*-*-
Jó reggelt!
John Donne
Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
szoptuk vidéki örömök tejét?
Igy volt, s mindez az öröm árnya csak,
ha szépet láttam, téged láttalak,
minden szépségbe már beléálmodtalak.
S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
kik egymást még félénken nézitek;
és mindenben szerelmetek kering
s egy kis zugból a bárhol-t érzitek.
Felfedező uj földet látogat,
más térképen néz új világokat -
világod én vagyok, s világom már te vagy.
Ha összenézünk, hű szivet mutat
egymás szemében két ábrázatunk;
nincs éles Észak s elhajló Nyugat -
jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megunt;
ha két szerelem egy, ha a magunk
szerelme nem lazul, ugy meg se halhatunk.
(Vas István fordítása)
-*-*-*-*-*-*-
Oly közel
Sillingi Julianna
Hiányolsz?
Érezhetsz, hisz hozzád
oly közel vagyok...
Szólnál?
Szól helyetted a csend,
hallgatsz és meghallgatok...
Hívnál? Hisz benne vagyok
az álmaidban, álmomban is
veled vagyok...
Néznél? Hiszen látsz...
Hunyt pilláid mögött ott
vagyok...
Keresnél? Ne keress,
már megtaláltál, hiszen
melletted vagyok...
-*-*-*-*-*-*-
Ilia Mihálynak
Árapály
Buda Ferenc
Kerek az ég. Reggeltől reggelig
vonszolódom kiszáradt tengeremben.
Se út, se ösvény. Csak a végtelenség
csalóka fényeit és árnyait
lesem, ahogy kacéran integetnek –
egymásnak-é? Vagy nekem? Nem tudom.
Fejem fölött a mennybolt buboréka
fémlik, feszül. Hiányos horizont
szegi körül életterem határát.
Itt-ott a síkon élőlény-maradvány:
rezgő tollpihe, réges-rég lerágott
tűhegyes torsok, szúrós, vad bogáncsok,
kitin- s cellulózképletek, jelekké
átlényegült héjak, terméstokok,
szétdőlt csigolyák, szikkadt bordacsontok.
Múló kiáltás ott fönn, s itt alant
gyíkláb- s madárláb-hagyta, elmosódott,
halvány nyomok. Tétova, szertelen,
rendszertelen, vak légáramlatok.
Szíksót sodor egy elkésett fuvallat.
Forog a Föld reggeltől reggelig.
Csontok. Pihék. Lakatlan csigaházak.
Utánam vajon mi marad? Miféle
jelzés, hogy egykor erre vitt a lábam?
Akár a bíbicé s a gyíkoké,
az én nyomom is épp oly elmulandó,
molekuláim csendben visszatérnek
mind-mind oda, ahonnét összegyűlvén
belém rakódtak, szerteszéledő
atomjaimra vár újabb teendő,
szintoly fontos és elhalaszthatatlan.
Megáll a szél. Távolban füst szoborlik.
Alig eszmélsz – s egy élet eltelik.
Csontból-pihékből összerakható-é,
ami csak egyszer volt? Sejtklónozással
megindul-é a lélek árapálya?
Kerek az ég. A láthatár homályos.
Hulltom után mi marad? Lábnyomok?
Történetek? Egy pár üres cipő?
Gének? Átörökített arcvonások?
Egy röppenő mosoly? Egy kéz-simítás?
Kiszáradt tengeremben vonszolódom –
se játszi delfinek, se dőlt vitorlák:
ismét csupán a szél jő: szembe fúj,
talpam nyomát behintvén sós homokkal.
Üres határ. Szétporló csillagok.
Lesz földem újra puszta és kietlen?
Lassan bealkonyul. Se út, se ösvény.
Ki válaszol?
Ki válaszol nekem?
-*-*-*-*-*-*-
Valahogy adj erőt...
Garai Gábor
Valahogy adj erőt nekem,
hogy ezt a két hetet kibírjam;
mint vak kéz érdes lemezen,
emlékeden dadog az ujjam.
Tapogatózva keresek:
hol őriz belőled a város
kézzelfogható érveket
a lélek tapasztalatához.
Ülök az asztal-szegleten,
ahol ebédünk elfeleztük;
most egy fél-szavad fölszedem,
mint fél-pár elveszített kesztyűt.
De te magad nem vagy sehol.
És bűnöd sincs, mit elfeledjek.
Árván szédelgek csak komor
árnya körül fényes kezednek.
-*-*-*-*-*-*-
Állókép
Kovács Anikó
Neked...
Nagyon jól emlékszem - már erősen szürkült, amikor itthonról késve, sietősen elindultunk, és leültünk egymás mellé a buszon. Ha nem jött volna pontosan a járat, akkor a ház mellett parkoló piros Astrát, jóbarátom autóját kértem volna el, és lóhalálában viszlek ki az állomásra….De szerencsénk volt: ahogy a kapun kiléptünk, a busz kék orra feltűnt a fordulóban. Szorongtunk; minden idegszálamban éreztem, hogy Te sem vagy nyugodt… sűrűn az órádra néztél, és a jármű néha felvillanó kijelzőjére is ideges pillantásokat vetettünk.
Elkésünk…
A gondolat is rémülettel töltött el. Már csak 28 perc… A vonat 28 perc múlva indul.Rajta kell lenned…!
Ültem melletted és éreztem széles vállad, tested melegét a kabát alatt…vagy csak képzeltem…? Olyan jó: még legalább egy fél órát együtt vagyunk. Erre a gondolatra elmosolyodtam és oldalról rádnéztem …A megszokott, kedves arcél. Mennyire szeretem szépen,finoman őszülő halántékodat és a borostádat is... Bár, ha nincs…akkor is szeretem makacs, férfias álladat…Láttam, mennyire ideges vagy, próbáltalak nyugtatni, közben éreztem, hogy kevés a meggyőződés a hangomban. Vajon észrevetted…? Hisz annyira ismersz…Bár mind a ketten tudtuk, hogy hamarosan el kell szakadnunk egymástól, de úgy tettünk, mint aki erre nem is gondol…
Egy megállóval hamarabb leugrasztottalak a buszról, nevetve, futva és átlósan szeltük át a zebrát…Míg a busz kifordul egy nagy kitérővel a szívbetegen, eszelősen lüktető, mégis örök forgalmi dugóval vert Moszkva térre, addigra mi a hatoson ülünk és már csak néhány megálló…
Még 8 perc…
A villamoson szemben ültünk, és kicsit előrehajolva néztük egymást hosszan, melegen. Vészesen közeledett az elválás, már nőtt a gombóc a torkomban…Próbáltunk fesztelenül csevegni, de mindketten tudtuk, most vért sajtolunk a körmünk alól, hogy kibírjuk, ami ránk vár…
Alig állt meg a villamos, leugrottunk, és a vezető orra előtt mintegy átlódítottalak az éppen zölden villogó lámpa fényében a zebrán.
Én ottmaradtam a járdaszigeten.
Mi soha nem búcsúzunk.
Abban állapodtunk meg, hogy semmi integetés, szívszaggató búcsújelenet. Ha itt az idő - Te erre, én arra, és visszanézni tilos.Így talán könnyebb…
És ekkor valami furcsa dolog történt.
Én ott álltam a nyüzsgő, áradó embertömeg kellős közepén, néztem utánad megkövülten, az emberek lökdöstek, súrolták a karomat - mindenki sietett vagy inkább rohant.
Ekkor Te átértél, megfordultál, és valami lágy, simogató, teljességgel megnevezhetetlen, apró és tétova integetést küldtél felém…Csak egy pillanat volt. Csak egyetlen egy rövidke pillanat…
De az idő ekkor megállt.
Mintha egy hangfogó üveglap csúszott volna lassan közénk és a világ közé.
Körötted is zúdult, hömpölygött ezen a koraesti órán a hazafelé tartó emberek sokasága, de Te ott álltál - mégis -, egyes-egyedül, fekete kabátodnak a szürkeségbe kellett volna olvadnia és eltűnnie, de nem. Csak Te álltál ott, senki más…Mintha a kép kimerevedett volna…
Meg mernék rá esküdni: még hang sem volt a Nyugati téren. Csak süket csend, pedig a járművek az orrom előtt száguldottak, amint a lámpa zöldre váltott. De hangot, zajt nem hallottam, semmit.
Ott álltál egy röpke másodpercig - ezredévig…? - a sűrű tömegben, és mégis egyszál magadban. Rajtad kívül senkit sem láttam. Csak azt a tétova és kedves kézmozdulatot…
Majd megfordultál - és már el is nyelt a hatalmas, tátott szájú, zöld Eiffel-kapu.
A kép még mindig - akár egy diafilm - …áll. Mint amikor a DVD-lejátszón megnyomom a pause gombot és a film egy adott pillanatban kimerevedik.
Semmit sem érzékeltem. Álltam, mint egy szobor, érzelmi alárendeltségem cáfolhatatlan bizonyítékaként… Elérted a vonatot, elmentél…Mint akit kifosztottak, úgy éreztem magam - vagy amikor egy csodás dallamot hallgatok, és a legszebb résznél valaki kikapcsolja a készüléket.
Automatikusan a telefonhoz nyúltam, és felhívtalak, meggyőződni arról, hogy a vonaton vagy-e…? Az utolsó pillanatban léptem a szerelvényre… - mondtad. A hangod szomorúan csengett - a nekem olyan kedves és jól ismert szép mélybarna tónussal -, igyekeztél titkolni, hogy kedvetlen és bánatos vagy. De annyira ismerem minden hangszíned, az összes hajlatával együtt, - mely teljes térfogatával még ma is a dobhártyámon ül -, hogy pontosan tudtam, Te is épp annyira valószínűtlennek érezted azt a múlhatatlan pillanatot, amikor megállt az idő nekünk…Pár másodpercre kiestünk ebből a világból.
A villamoson leültem, arcomat a hideg üvegnek döntöttem, és megállíthatatlanul folytak a könnyeim…Pedig tudtam, hamarosan újból jössz, újra együtt leszünk,…mégis. Rettenetesen hiányoztál máris.
Egy ősz hajú néni kedvesen érdeklődött: - Fáj valamije, kedveském? – csak ingattam a fejem és megpróbáltam rámosolyogni. Azt hiszem, nem sikerült.
A hazáig vezető útból csak egy-egy jelenet akad fönn emlékezetem lyukas szűrőjén…
Ez a kicsit csípős, november végi nap belemaródott a tudatomba. Régóta tudom, hogy csak a magány engedélyez zavartalan boldogságot vagy boldogtalanságot. Ritkán esik meg, hogy egy egyszerű búcsú ennyire erős lumineszkáló körvonalakkal kísértsen még a mai napig is.
Már tél van, elmúlt a karácsony is.
Hideg, dércsípte hajnalok, ónos eső, viharos szél - és én tele vagyok már hiányjelekkel, annyira várom a tavaszt.
De ez a novemberi este és búcsúnk emléke a feledhetetlenség pontosságával él bennem és idegeimben lappang, mert akkor és ott a légüresen maradt hely szívóhatása felborította lelki háztartásomat.
…Azóta is ilyen minden egyes elválás Tőled. De ahelyett, hogy becsapnák előttem a könyvet, mindig tovább olvashatom a következő fejezetet…Mindig várlak, és mindig megjössz…
Vérátömlesztő erő vagy.
-*-*-*-*-*-*-
Levél Y-nak
Ágai Ágnes
Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem ? mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint....,
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!
-*-*-*-*-*-*-
Mindenkihez
Kassák Lajos
Ne kövezzetek meg jó emberek
ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
Nem az vagyok én
akinek ti láttok engem.
Árnyék és fény
izzó nyár és fagyos tél
egyformán eltakar előletek.
És íme bevallom
önmagam takarom el önmagam
nem miattam hanem magamért
mint az a gyermek aki bújócskát játszik.
Csak akarnia kell és láthatatlanná válik
a házban ahol együtt él a családdal
vagy az utcákon tereken
ahol az emberek tömegei sodródnak körülötte
azt hiszi senki se látja
és játsza együgyü játékait
önmagával önmagának.
Így élek és is mintegy kiszakadtan a világból
s mégis mindenütt jelenvalón.
Egy szem vagyok a testvéri szeretet füzérében.
szenvedve mindenkiért
és harcban mindenkiért
de sosem mutogatva magam a fórumokon.
Olyan vagyok ahogyan az elvetett magból kikeltem
És nem szégyenkezem miatta.
Tudom jól tiszták a kezeim
nyelvem nem árulja el barátaimat
nem felejtem el halottaimat
s hogy ti másnak láttok engem mint aki vagyok
ám legyen
csak arra kérlek benneteket
jó emberek
ne kövezzetek meg ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
-*-*-*-*-*-*-
Én fáradtam el
Ady Endre
Nyafogtam már arról, hogy adtam és adtam,
Csak az Idő szállt el mindig többre-várón
S mindig szabadabban.
Kereke ha lendült a lusta Időnek,
Köszönöm Istennek, a Humanitásnak
S köszönöm a Nőnek.
Idő kerekének most már mások álltak
S mosolygós sírással leköszönt feléjük
A szent megbocsánat.
Mert én fáradtam el, én voltam a dőre,
Adjatok még, adók, adjatok, miként én
S előre, előre.
-*-*-*-*-*-*-
A névtelen kedvesnek
Li Sang-jin
Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se fent, se lent,
tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.
Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.
...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény,
bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém.
De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,
én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
-*-*-*-*-*-*-
Flóra
József Attila
1
Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
erényeidből épül-e szerencse,
hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
hű szeretőd munkáján elfelejtse?
Tudnál-e engem uj világra hozni,
iparkodván szerelmes türelemmel,
hogy legyen erőm ismét adakozni
s eltölteni a gonoszt félelemmel?
Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
Fontold meg jól, szived mily terhet vállal.
Én, aki vele mind csak hadakoztam,
kibékülnék a haragvó halállal.
2
Félek, nem tudod megbocsájtani
eltékozolt, ostoba, könnyü multam
és majd ezerszeresen fáj, ami
ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.
Félek, nem ér majd annyit életem,
törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
önnön jóságom útján győzedelmem.
Nehéz a szivem, hiszen bút fogan:
örömöm tán a büntetések hozzák,
hogy sírva nézem majd ha boldogan
sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.
-*-*-*-*-*-*-
Omnia mea mecum porto
Reményik Sándor
Mindenemet magammal hordozom.
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon,
Mert lélek vagyok, végtelen, szabad.
Bennem elférnek mind, kik rámhajoltak,
A fák, s a lombok – s az aluvó rét,
Bennem elférnek az élők s a holtak.
Ki vehet el éntőlem valamit,
S szegényebbé ki tehet engemet?
Mindenemet magammal hordozom,
Ha nem vesztettem el a lelkemet!
Felidézem a hegyek szellemét
És a fűszálak kicsiny lelkeit,
S megkérdezem: hány nőtt azóta még.
Nem enyém tán a házam, ha leég,
Vagy véletlenül más foglalta el? –
A kémény most már bennem füstölög,
És illatot a kert bennem lehel.
Bennem hallik az eső kopogása,
Amint veri a hű öreg tetőt.
Bennem van mindennek igazabb mása.
Bennem van mindennek a mennyországa,
Aminek temetője lett az élet,
Bennem jár az angyal a harsonával,
És hirdeti az örök üdvösséget.
Mindenemet magammal hordozom,
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon.
-*-*-*-*-*-*-
Szerelmi vallomás
Heltai Jenő
Hogy mi egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
Ha nem vagyok jó szeretőnek,
Egyébre nem vállalkozom.
Például arra, mit oly gyakorta
szónoki hévvel mond kegyed,
hogy meggyötört, szegény szívének
legjobb barátja én legyek.
Legjobb barát, barát?
Szavamra, méltó egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.
Ön csupa élet, csupa illat,
Vakít, hevít, ragyog.
Hát hogy ne szomjazzam csókjára,
Én ki angyal nem vagyok?
Hisz oly kevés, amit kérek,
Ha osztozkodni restell is,
Legyen a tisztelt lelke másé,
Nekem elég a teste is.
Legyen lelkének egy jóbarátja,
Kivel csevegni élvezet,
Csak ez a mamlasz, ez a bamba,
Ez a barát ne én legyek.
Legyen az övé minden poézis,
Az enyém csak az, ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját - azt majd megoldom én.
Hogy ez a hang szokatlan önnek,
kétségbe, kérem, nem vonom.
De annak, hogy megértsük egymást,
Csak egy módja van, asszonyom.
Adjon a sors, mely egy tenyérről
jót is, rosszat is osztogat,
rosszabb erkölcsöket önnek,
vagy nekem adjon jobbakat.
-*-*-*-*-*-*-
Telegdy Pál levele menyasszonyának, Várday Katának
1588
Hozzád való jóakaratomnak és szeretetemnek örökké való ajánlását írom mint szerelmes atyámfiának és mátkámnak. Istentől kívánom velem egyetemben ez világban való boldog, csendes, jószerencsés, egíssíges íletedet minden jókkal megadatni.
Nem tagadhatom, szerelmes atyámfia, mi tagadás benne, én bizony csak alig várnám, hogy az vadságnak immár vége szakadna, és úgy beszílhetnínk egymással az mint kívánnám. Kilátom én, hogy mindaddig sem leszen úgy, míg egy idő elő nem jű. Mert nem tudom, mind ketten micsoda szemírmes planéta és csillag alatt lettünk volt, hogy össze nem szokhatunk, és annyi bátorság egyikünkben sem találtatik, hogy minden szemírem nekül egymással [nem] beszílhetnínk mégis. De bizony elhittem, hogy semmi nem egyíb az oka az jó napnak világánál, kiről leszen oly üdő, hogy bűvebben beszílhetünk egymással, ha Isten azt adja ülnünk, kit engedjen meg ű szent felsége az ű jóvoltából szentfiáért.
Továbbá kírlek mint énnekem kedvem szerint való szerelmes atyámfiát, ides mátkámat, írj énnekem választ, ha többre nem is immár, akár csak ez egy levelemre. Hiszem, nem fáradsz avval meg. Nem is tudja felőlünk senki, úgy küldhedd ez én inasomtul, kit most Ecsedbe küldtem. Ezelőtt is egynihányszer úgy kírtelek levelem által, hogy írj nekem. Hogyha te engemet valamire úgy kűttél volna, bizony nem tudom, mi tartóztatott volna meg az egy üdvössígen és tisztessígen kiül, hogy kivánságod szerint való válaszod nem lett volna tőlem. De nem tudom mi az oka, hogy ily kemíny szívet mutathatsz hozzám, mert ha az szemírmetessíget veted előmben, az igen keves mentsíg, mert mi köztünk immár meg kell annak alunni, és lassan lassan bátrabban szólhatunk egymásnak. Hogy nem mint ezelőtt, mert rígen ismerjük szemílyünk szerint egymást, és jórészint erkölcsünkben is, noha még ideje nem volt, és módja nem mutatta, egymásnak nem szóltunk, holott még helye volt az szemírmetessígnek. Kírlek azírt én ides atyámfia, szerelmes mátkám, írj nekem, bizony senkinek nem mutatom, senki is nem látja egyéb nálamnál. Hiszem pedig bátyádnak írhatsz felül, ha egyíbnek szígyenlesz írni, avagy atyádfiának, mert ugyanis az vagyok.
Isten tartson meg jó egíssígben.
Zetényben költ ma hetfűn 1588.
Az te mindennél jobb akaró atyádfia, szerelmes mátkád
Telegdy Pál
-*-
Telegdy Pál (meghalt a XVI. sz. végén). Hatalmas és gazdag főúri család elszegényedett sarja. Apja Telegdy Mihály, anyja Bánffy Zsófia. A gazdag Várday Katával 1589-ben kötött házasságot. Báthori István alatt részt vett az 1593. és 1594. évi csatákban, ott volt Hatvan és Fülek ostrománál.
-*-
Várday Kata Várday István és Losonczy Dorottya leánya. 1589-től Telegdy Pál felesége. Annak halála után, 1600-ban Nyáry Pál bihari főispánnal kötött házasságot.
-*-*-*-*-*-*-
Dallam neked
Jószay Magdolna
Csak szavakat írok neked,
és messziről küldök hozzád
életjeleket,
oly távolra nem röpíti a szél
néma gondolataimmal az
érintésemet...
Pedig
jó lenne puhán megsimítani
mindennapoktól törődött
kedves arcodat,
jó lenne, ha hallanád
lelkemből neked kottázott
őszinte dallamaimat.
-*-*-*-*-*-*-
Léleksimogató...
Kovács Anikó
Hogyan lehetne ezt szavakba önteni, jaj ügyetlen vagyok, nem sikerül -
hogyan kell elmondani, hogy az élettel rég kibékültem
sőt haragban sem voltam itt belül?!
Bennem olyan fényes béke van hogyan is írjam ? -
mint mikor a pipacs lángolva lobban a forró augusztusban, a vonatablakból a
szemedbe robban a végtelen mezőn - a porban fény leng, fölezüstlik a csend;
úgy hallod, az isten hegedül...
vársz egy hangra, még tán hallod is: mint álmaid kútjába csobbanó kavics
oly mély és titokzatos minden, és akkor hirtelen, egyszerre megérted:
az életed egy hosszú-hosszú, folyamatos karácsony, benne mosolyog a meglepetés,
nem vártad, csak kaptad: varázsos, a puha szőnyegen elhalt a lépés,-
csend van körötted és benned, meg áldott, bíbor békesség...
Talán nem adta vissza jól a szó, talán nem is lehet ezt elmondani -
de te tudod, neked int csókot a vidék, és már nem késhet sokat a bizonyíték;
hisz mit szóljon az, ki fájni sem mer, míg te lépést tartasz a többiekkel,
lelked mint frissen vasalt nyári ing, szíved forró, nyitott és szelíd,
és benned minden puha, selymesen finom békesség.
Jó ez így....
-*-*-*-*-*-*-
Csorba Ilona levele vőlegényéhez, Erdélyi Jánoshoz
Pest, Február 7. 1853.
Édes Erdélyi!
Ön a számadással, én pedig a bálozással voltam mindeddig elfoglalva, azolta öt bálba voltam, gondolhatja ön, mennyi volt a dolgom és gondom, minden bálra más ruhát készítteni, vagy máskép díszíteni, alig hogy egy keveset aludtam, már ismét piperéről kellett gondoskodni, mert a fényűzés igen nagy mértékben volt az idén, különösen az asszonyoknál, a jányok többnyire egyszerűen voltak, én magam is csak az ízléses egyszerűség mellett maradtam, igen sokat táncoltam, így hát egészen meg vagyok elégedve a farsanggal. De én nem tudom, hogy van az, most úgy gondolkozom, hogy a táncot csak akkor fogom elhagyni, amikor már a hamút is mamúnak mondom. Köztünk és Okolicsányiék közt igen kimért hangon megy a társalgás, az okát nem tudhatom hogy miért, a bálokba, ha véletlen a sétában összetalálkoztunk, ők mindig azt kérdezték tőlem, hogy miért vagy olyan büszke, én azt feleltem, mert titeket igen elragadt a világ, és ez kölcsönösen mindig így ment; de még mi több, Okolicsányiné és mamácska közt is megvolt a különcködés.
De hát azt nem is írja, hogy minek a következtében vannak változásai, bizonyosan meghűtötte magát, de azt máskor ne tegye, hiszen nem kis gyerek már. Én csak azon esetre bocsátok meg önnek, amiért oly ritkán írt, ha ezentúl igen gyakran fog írni. Édes anyám megígérte, hogy a böjtbe ő is fog adni egy kis ugrós mulatságot, és elhívjuk a malacokat. Nemde ön ezt a szót nem érti, majd megmagyarázom. Itt Pesten van egy kis banda, mind csak tíz-tizenkét éves fiúkból áll, de mindamellett igen jól talp alá húzzák, hát mi ezt hívjuk malacbandának. Igazán úgy sajnálom, hogy ön nem lehet jelen akkor; igen, hát az ottani bál hogy ütött ki, arrul nem is ír, hát az öreg ezredessel beszélt-e azolta, miolta Pestrül hazament? E napokba azt álmodtam, hogy ön útnak indult, és aznap senki se tudta kiverni a fejemből, hogy nem jön el, azt gondoltam, hogy majd most is úgy lesz, mint mikor utoljára nálunk volt, akkor is megálmodtam, hogy jön.
Soha olyan unalmas napjaim nem voltak, mint a bál utáni napok voltak, no de hogy is ne, anyám szegény lefeküdt, mert álmos volt, szinte édes apám is, bár ő egy bálba sem volt, én pedig nappal nem tudok aludni. Így hát az unalom majd megölt, persze nagyon fáradt és bágyadt voltam, semmit se tudtak kedvemre tenni, igazán a szó teljes értelmibe szekánt voltam.
A kis Vilmának szegénykének árpa nőtt a szemibe, de ő azt fel sem veszi, most négy zápfoga jött egyszerre, de mindamellett ő igen víg, és nagy hamis, igazi majom, mert mindent utánoz. Kedves papa és mama tisztelik, viszont a kis Vilmának csókot adtam át, és ezt mondta: pá! isten önnel
Ilka
-*-
Csorba Ilona (1835–1895) Csorba László felsőgelléri (Csallóköz) birtokos leánya. Erdélyi Jánossal 1852-ben ismerkedett meg Pesten; aki hamarosan feleségül kérte. Némi huzavona után, melyet főként az anya, Csukás Imréné húzódozása okozott -1853. augusztus 26-án megtartották az esküvőt. Házasságukból több gyermek született.
-*-
Erdélyi János (1814–1868) költő, kritikus, népdalgyűjtő. Első felesége Vachott Kornélia volt; ennek halála után Csorba Ilonával kötött házasságot.
-*-*-*-*-*-*-
Nélküled
Váci Mihály
Elmúlnak így estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
- szemem ki se nyitom.
Olyan nehéz így szívem,
hogy szinte földre ver;
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.
Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
-*-*-*-*-*-*-
Fráter Erzsébet levele vőlegényéhez, Madách Imréhez
Csécsén, 1845. július első fele.
Forrón szeretett Imrém!
Jóságod oly rendkívüli, hogy ily igénytelen lény, mint én, nem képes viszonozni. Csak egy van, mivel talán elaltatlak, ez, kedvesem, szívem mélyéből jött szeretetem irányodban. Ez keblemből soha ki nem ég, úgy, ha téged boldogíthatlak, de akkor sem fog, ha ellenkező lenne, ha veszne egész lényemmel. Édes Imrém! Megbocsájtasz, ha egészen elrendezve minden holmim nem lesz, de hidd meg, hogy már megváltanám véremmel, csak neked semmi alkalmatlansággal ne lennék. Kedvesemnek jó éjt kívánva, maradok szerető
Erzsije.
-*-
Fráter Erzsébet (1826–1875). Apja bihari alispán. 1845-ben ment férjhez Madách Imréhez, a tőle közölt 33. sz. levél az esküvő előtti napokban íródott. Mialatt férje a szabadságharc leverése után Pesten raboskodott, Fráter Erzsébet könnyelmű életet élt – ezt a 91. sz. levélben kért számos divatcikk is megerősíteni látszik –, ezért Madách 1854-ben elvált tőle. Életét Nagyváradon fejezte be mindenkitől elhagyatva, a legsötétebb nyomorban.
-*-*-*-*-*-*-
