Ilia Mihálynak
Árapály
Buda Ferenc
Kerek az ég. Reggeltől reggelig
vonszolódom kiszáradt tengeremben.
Se út, se ösvény. Csak a végtelenség
csalóka fényeit és árnyait
lesem, ahogy kacéran integetnek –
egymásnak-é? Vagy nekem? Nem tudom.
Fejem fölött a mennybolt buboréka
fémlik, feszül. Hiányos horizont
szegi körül életterem határát.
Itt-ott a síkon élőlény-maradvány:
rezgő tollpihe, réges-rég lerágott
tűhegyes torsok, szúrós, vad bogáncsok,
kitin- s cellulózképletek, jelekké
átlényegült héjak, terméstokok,
szétdőlt csigolyák, szikkadt bordacsontok.
Múló kiáltás ott fönn, s itt alant
gyíkláb- s madárláb-hagyta, elmosódott,
halvány nyomok. Tétova, szertelen,
rendszertelen, vak légáramlatok.
Szíksót sodor egy elkésett fuvallat.
Forog a Föld reggeltől reggelig.
Csontok. Pihék. Lakatlan csigaházak.
Utánam vajon mi marad? Miféle
jelzés, hogy egykor erre vitt a lábam?
Akár a bíbicé s a gyíkoké,
az én nyomom is épp oly elmulandó,
molekuláim csendben visszatérnek
mind-mind oda, ahonnét összegyűlvén
belém rakódtak, szerteszéledő
atomjaimra vár újabb teendő,
szintoly fontos és elhalaszthatatlan.
Megáll a szél. Távolban füst szoborlik.
Alig eszmélsz – s egy élet eltelik.
Csontból-pihékből összerakható-é,
ami csak egyszer volt? Sejtklónozással
megindul-é a lélek árapálya?
Kerek az ég. A láthatár homályos.
Hulltom után mi marad? Lábnyomok?
Történetek? Egy pár üres cipő?
Gének? Átörökített arcvonások?
Egy röppenő mosoly? Egy kéz-simítás?
Kiszáradt tengeremben vonszolódom –
se játszi delfinek, se dőlt vitorlák:
ismét csupán a szél jő: szembe fúj,
talpam nyomát behintvén sós homokkal.
Üres határ. Szétporló csillagok.
Lesz földem újra puszta és kietlen?
Lassan bealkonyul. Se út, se ösvény.
Ki válaszol?
Ki válaszol nekem?
-*-*-*-*-*-*-
