Vörösmarty Mihály levele menyasszonyához, Csajághy Laurához
1843. március 2-án
Bocsáss meg, hogy levelemmel egy kissé megvárakoztattalak. Némely dolgainkról reméltem bizonyost írhatni, mi neked örömet szerzett volna; de ezek függőben maradtak, s így róluk majd később. – Utósó ígéretemnek csak felét teljesíthettem: könyveim fele eladatlan maradt. De te megnyugszol ebben! Bizonyos vagyok benne, hogy jó akaratomban nem kételkedel.
Én folyvást írogatok holmi apróságokat. Szorgalmas vagy-e te is? Légy az, kedves, hogy semmi külső ok ne gátoljon összekelésünkben. Derült-e már arcod, melyet indulásod előtt oly szomorúnak láttam? Itt hagytad a várost, ismerőseidet, rokonaidat s engem, jegyesedet; de jó anyádnál vagy, s talán mindkettőnknek jobb így.
Édes Lórikám, kedves kis barátném, szeretőm, kedvesem, te menyasszonyom vagy, kire eddig nem ismert örömmel s most már mondhatom, megnyugvással gondolok. Óhajtanám, hogy büszke volnál azon önérzetben, miszerint nemes szívedben boldogításomat elhatároztad, s annak tudásában, hogy te vagy egyedül azon hölgy, kivel szívem dolgairól értekezem. Eddig zárkózott kebellel tűrtem szenvedéseimet, melyekkel a sors néha meglátogatott, el hagyván suhanni gyér örömeimet, mert nem oszthatám meg részvevő kebellel, s talán megérdemeltem, hogy találjak életem folytában egy ilyen kebelre, melyhez legbensőbb, legtitkosabb érzelmeim bizodalmával járuljak, melynek viszon bizodalma, barátsága, rokon érzelmei felderítsék hátra levő éveimet, s azokat munkássá tenni, kedvet, lelkesedést öntsenek belém. Te vagy az, kedves, kire életemben számot tartottam, kinek barátságára – mondhatom-e: szerelmére? – büszke vagyok; sőt ennél több, én boldog vagyok ezen hitemben. Az isten jó, nem engedi, hogy csalódjam; csalódásom igen nagy, talán igen is sok volna egy emberi életre. S mégis gyakran szemrehányást teszek magamnak, hogy téged szeretni mertelek, oly fiatalt, kinek még annyi kilátása volt fényesebb életre. De láttál, ismertél, tudtad körülményeimet, s megegyezél. S ezen túl oktalan volna minden tűnődésem s méltánytalan is; mert kételkednem kellene őszinteségedben, mire alapos okot eddig nem adtál.
Boldog vagy-e te is, kedvesem? Megnyugszol-e sorsodban, melyet választottál? Szép kis leánykám! sokat búsítottalak, míg hozzám tudtál szokni; de most már ismersz, s nincs okod aggódni.
Írsz-e, Lórikám, nemsokára ismét? Írj, kedvesem, s ha lehet, valamivel többet, de csak úgy, ha nagy fáradságodba nem telik. És írj minden aggodalom nélkül: leveleidet senki sem fogja látni. Julcsa nagyon kérte: annak se mutattam. Hamis leány! nem is írtad, hogy hercegi útitársad volt, s voltak-e a hajón ismerőseid? Leveled hosszabb lett volna, ha ezekről is írsz. De te írtál nekem egy pár szót melynek én jobban örülök, mint minden más szónak a világon. Legyen úgy, mint írtad, s én nem leszek rosszabb náladnál. Szeretni foglak, kedves, mint lelkemet. Hogy is ne szeretnélek? Hiszen lelkem te vagy. Te vagy azon lélek, mellyel gondolkozom, te, mellyel álmodom. Ha megértenél, azt mondanám: én nem vagyok többé: Te vagy; én a tied vagyok. De nem írok többé ilyeneket; azt gondolhatnád: hízelkedem. Pedig mi rosszul állna a hízelkedés annak, ki igazán szeret, vagy inkább szeretni mélyen s hízelkedni csaknem lehetetlen.
Csókolom édes jó anyád kezeit és téged, Lórikám. Most nem tilthatod, hogy csókoljalak, te kis fösvénykedő. Ha bosszút akarnék rajtad állani, azt írhatom: ezerszer csókollak, s nem tilthatnád el; de én csak egyszer szívemből csókollak:
szeretőd, barátod
Vörösmarty.
Képzeld, kedves, bálban is voltam, a legfényesebben, melyet nagy uraink adtak. Láttam deli hölgyeket, szép társaságot, fényt, pompát. S tudod-e, mit tettem? Rólad emlékeztem.
Tegnap volt a színészek bálja. Úgy hallom, nem igen jól mulatták magokat. A hely szűk és alkalmatlan volt.
-*-
Csajághy Laura (1824–1882) Komárom megyei, vidéki birtokos leánya. Tizenkilenc évesen lett a korosodó Vörösmarty felesége. Három gyermekük született.
-*-*-*-*-*-*-
