Batsányi János: Levél, egy régi várból
(A nemzeti nyelv és nemzetiség ügyében)
Népe jövendőjén mély gondolatokba merülve
Itt búsong, s aggódva magát itt gyötri barátod,
A mikoron te talán éltednek gyenge tavasszát
Víg palotákban, s szép Dáfnéd ártatlan ölében
Töltöd; gondjaidat feledékenységbe temetvén.
Ah! vígadj; s a míg kedves lehet életed, éljed.
Feltünik a bú, gond, s szomorúság napja bizonnyal
Néked is; elmúlik pirosolló hajnalod álma.
Ím, elmúltak az én örömim; nem kellenek immár
E bús szívnek alég ízlelt hívságai többé.
Úgy elenyészének, mint éj felhői tavaszkor,
Bánatos éltemnek fiatalb esztendei; s tisztább
Napjai, mint valamely siető patak, úgy lefolyának.
Ó! embernek léte, rövid pályája, mi vagy te?
Most jöttünk, már újra megyünk; és íme! csak azt sem
Tudjuk: merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk?!
Rajta tehát, vígadj bátran; s a míg lehet, éljed
Bölcsen mérsékelt örömek közt mostan idődet.
Ámde jer egyszersmind, s kezdj már szolgálni hazádnak;
Kezdj már most, a mint korod engedi, néki segédül
Lenni, s hová hamarább enyhíteni régi keservén.
Fájdalmasb óráiban is, jobb sorsa reményét
Táplálván, s szemeit szíves védőire vetvén,
Lássa, mi nagy s tehetős új bajnoka támada benned.
Gondold meg gyakran, nemes ifjú! mennyi javával
Álda meg a kegyes ég ezerek közt tégedet, és mely
Gyorsan fáradozó szeretettel tartozol érte.
Jusson eszedbe, mi szép, mely drága gyümölcsöket ígért
Ritka nagy elmédnek már első gyenge virágja.
Vedd szívedre te is népednek mostoha sorsát,
Hajdani nagy neve szép fényét, s bús éjre hanyatló,
És örök álommal rémítő, mái homályát!
Nyelvünk elhagyatott űgyét! erkölcsi szokásink
S nemzeti létünknek kárát, mindennapi vesztét,
S végromlásra jutó maradékink árva mivoltát!
Múlnak az esztendők: változnak az emberi dolgok;
S változik ím! Európa szemünk láttára naponként.
Int az idő! Később – késő lesz minden igyekzet,
S nagy szégyen, bánkódva hiú panaszokra fakadnunk,
És az eget s könyörűletlen vak sorsot okozván,
Helyre nem állandó kárunkon akkor epednünk,
A mikor isten sem tud rajta segíteni többé!
Jersze, kövesd hív társaidat; jer szerzeni már most
Érdemeket!… Csak ezek fogják nyújthatni továbbra
Éltünket, mikoron pályánk végéhez elérvén,
A természetnek lefizetjük mink is adónkat.
Jer! menjünk, mint emberek és polgárok, az erkölcs
Útján, szent kötelességünk bétölteni. Nincsen,
Emberiség nélkül nincs érdem; s nincs haza nélkül
Emberiség. Haza! szívemnek bálványa! tenéked
Szentelem én magamat; s minden lépésem ezentúl
A te javadra leszen mindég intézve!… Fogadd el
E fogadást, és nézz jó szándékára fiadnak!
Mely sok ezernyi nehéz akadállyal küszködik, a ki
Néked akar szolgálni, tudom. Nem tészem azonban
Még le reményemet én; s nem utolsó, nem kicsiny érdem
Lesz, végső pontjára jutott szoros állapotukban
Híven erőlködvén, legalább kétségbe nem esni!
Megfordul, hiszem azt, (mert él a nemzetek atyja,
Él még a magyarok kegyes istene! s látja, miképpen
Sínlődünk!) megfordul még valahára szerencsénk,
S bárha keménykedik is, nem lessz ily mostoha mindég;
Csak bízzunk, s bajaink tűréssel győzve, magunkat
Boldog atyáinkhoz méltóknak lenni mutassuk.
Ennyi homályok után, tisztább új napra derül még
A magyar ég, s fiaink meglátják hajdani fényét.
Sőt, ha serény s állhatatos hívséggel igyekszünk,
S szent űgyünk mellett bátran bajt állva tovább is
Emberkedni tudunk, nem hajtván semmi veszélyre,
Meglátjuk valahára talán bámulva magunk is
Új életre kelő honnyunk víg hajnalodását.
Higgyük: előbb, vagy utóbb, diadalmaskodni fog a köz
Értelem és akarat; diadalmaskodni fog egykor
A nagy egész hasznát kereső törvényes igazság,
Mellyet minden nyelv, minden szív, minden erő véd,
S mellyet az ész, mint bölcs kalauz, vígyázva vezérel.
(1792, 1820 körül)
-*-*-*-*-*-*-
