Jászai Mari levele Plesch Jánosnak
A legnagyobb magyar tragika 58 éves korában a nála jóval fiatalabb vidéki orvos iránt lobbant szerelemre.
-*-
Egy mesébe illő pályafutásnak Te tetted fel a koronáját János!
Te, és egy koszorú lett életem jutalma.
Hosszú szenvedésemért Téged adott jutalmul az Isten, pályám iránti forró szerelmemért arany babérkoszorút a hazám.
Mind a kettő egyforma csoda!
Mint teljesen műveletlen, bumfordi gyerekről, egyetlen szó szerep után azt írta rólam egy költő-kritikus: "azt hisszük előlegezhetünk ennek a kis leánynak egy levelet abból a babérkoszorúból, melyet egykor az ország fejére tesz". Az a jövendölés, nem hiába költő mondta, úgy teljesedett, hogy az ország szinte aranykoszorút hozott nekem a színpadra Elektrám hatodik előadása alatt.
Hanem a lelkem egyedül volt. Az nem ismerte a boldogságot, csak az egyedüllét rémeit, az önkínzást, a saját szemrehányásait, és azt a véghetetlen szomorúságot, mely a keresés csömöréből és csalódásából marad hátra a kényes, válogatós lélekben. Az "emberem" keresése iszonyú bűnhődésekkel járt. Mint a kelletlen vackort úgy dobáltam ki az embereket, és a sértett lovagok versben és prózában, könyvben és újságban busásan megfizettek hiúságukon ejtett karcolásaimért; természetes, hogy a látszat az volt, hogy egyiket a másikért zártam ki, hogy itt csupa csorgatott méz folyik az ajtómon belül, - pedig idebenn fogcsikorgatás és önkínzás folyt, mely ellen csak forrón szeretett könyveim adtak igaz gyógyulást és vigaszt. Igazán tisztának csak akkor éreztem magamat, ha tanulásommal egyedül voltam. Hogyne kerestem volna hát a magányt. Csakhogy, hosszabb-rövidebb időközökben- mint az Amazonok- megint hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzak haza magamnak- és megint elölről kezdődött az undor, a szemrehányás és bűnhődés.- Ha valaki felvilágosított volna, hogy egy tál ételért még nem szükséges teljes armatúrámat (harci felszerelés- a szerk.) harcba vinni, hogy ahhoz amira szükségem van, az én valódi mivoltomnak édes-kevés köze van; akkor ezek a kirándulások ezerszerte kisebb zajjal estek volna meg. De mivel a "különbik" részem is mindig mindenbe beleütötte az orrát, tehát mindig erkölcsi katzenjammer (macskajaj- a szerk.) lett a vége a kirepülésnek, és soha, soha lelki egyesülés. A lelkemnek csak kínlódás jutott, mert mindig- kimaradt a játékból; persze, hogy sietett visszavenni a babaruháját meg a cifra cserepét, amivel a gyerekjátékhoz hozzájárult, mivel magát sohasem bírta odaadni. Sohasem találtam, előtted, olyan emberre, akinek a lelkemet föl kívántam tárni. Sohasem beszéltem bizalmasan senkivel, csak a papírosommal; az pedig még ember szeme elé nem került.
Minek mondjam, minek tekintsem tehát, ha nem csodának, hogy mikor immár megszokott, egyedül-való utamon, nemcsak hűvös megnyugvással, hanem kevély önbecsüléssel haladtam az emberi indulatok fölött- és már-már kisiklom sorsom kezei közül-, hiszen, három hét után, már elutazásomra gondoltam Rajecről,- akkor elémtoppan és szívenragad a Végzetem, mely azt mondja: megállj te egyedülvaló!: "Míg az ember boldog nem volt, addig meg nem halhat!" és a sors nehéz lakatjai, mikkel a lelkemet belémzárva tartotta, csak úgy szétpattogtak és szétrepültek rólam, és én kiáradok és hullámzom, hömpölygöm feléd, hozzád, tebeléd János, akihez, azt érzem, hogy semmi közelség sem elég közel, akiben szeretnék eltűnni és megsemmisülni. Csak annyi maradjon belőlem, amennyire belőlem neked szükséged van.
Látod szerelmem, szívem drága Gyermeke, hogy Neked és arany koszorúmnak közötök van egymáshoz! Koszorúm utolsó darabját, ezt az angyalt, terád bízom János, mint életem egyetlen szép és jóangyalára, tartsd meg annak emlékére, hogy azt, aki neked adta, a föld legboldogabb asszonyává tetted!
A te Máriád
1908. szeptember 27.
-*-*-*-*-*-*-
