Pietro Aretino levele a salernói herceghez – 1540 táján
Fenséges herceg! hitünk oszlopa!
Vénusz kegyeltje, Cézár és Vezér!
Aretino, az urak ostora,
kiről a fáma oly sokat beszél,
hallott már egyet-mást pusmogni Rólad: –
ezért íródott Hozzád e levél.
Mondják: jutalma Nálad nincs a jónak
és népednél a marha boldogabb,
hogy vége-hossza nincs az új adónak
és félországod börtönben rohad,
de, mert megnyertél néhány portyát, fennen
hordod bortól vereslő orrodat.
Meg azt is hallom, hogy Nálad már nem mer
pofázni senki s pimasz kémeid
bekúsznak minden házba, mint a tenger
itt Velencében. Néped éhezik,
de költőid kara bőségről szájal,
ha Téged néz. Napjaid s éjeid
egymásba folynak: varjútejjel s rákkal
táplálkozol, mulatsz s táncolsz csodás
váradban, mely hízelgőkkel s rimákkal
olyan tele van, mint egy záptojás.
Ne vedd szemrehányásnak szavamat,
tudom jól, hogy felétek így szokás,
sőt megvallom: titokban igazat
kell adnom Néked: élvezd a napot,
az élet kurta és a perc szalad;
oly jó fanyar bölcsészek és papok
szavától távol, gondtalan aratni
a pillanat vetését. A halott
katona többé úgyse tud harapni;
oly szép a harcba induló hadat
buzdítani, aztán otthon maradni,
pompásan festett mennyezet alatt
csücsülni, míg a kürtös egyre fújja,
s előttünk bókol a lakájcsapat;
zabálni, inni és röhögni durva
tréfákon, míg szeretett népünk ölni
indul; aztán langyos dunyhákba bújva
egy szépasszony mellére könyökölni,
majd hajnaltájt a kandallóparázs
elé állni, köröskörülpösölni,
a hölgyhöz visszamászni s így tovább…
De hadd térek tárgyamra, hercegem.
Mert tudok egy-két dolgot: hogy apád
ki volt valóban s születéseden
mi a hiba; hogy a szodómiát
mint ápolod s az ajtóréseken
át mint lestek meg; hogy hugod fiát
s beteg nejedet mért zárattad tetves
tömlöcbe; jaj Istenem, mennyi vád
és szörnyűség jut az eszembe! Reszkess,
ha megírom! De ládd – így tudatom
diszkrét levélben, mely, mondhatnám, kedves
baráti intés, enyhe fuvalom;
de képzeld el most, hogy e tercinákat
dühvel bélelem és úgy juttatom
népedhez, s mind e vérlázító vádak
mellé szatírát írok, mitől ölni
szalad a jámbor; nem íly lágy és bágyadt
levélkét, de bősz szatírát, erkölcsi
felháborodástól csepegőt? Mi mást
várhatsz, mint hogy az ilyen vers kikölti
a nagy kakukktojást, a lázadást?
Oly sok véren s halotti toron át
kísért a nép; egy gyenge szélfúvás
elég, hogy leverje a koronát
fejedről s bitón száradj, vagy a tenger
ringasson el s váradon boronák
járjanak… Ámde, hidd meg, nékem nem kell
halálod! Legyen föld és ég Veled,
nemes herceg! Vajszívű, szelíd ember
vagyok, ki nem kívánja végedet
és némi ellenszolgálat fejében
nem idézem Reád a végzetet.
Légy hát okos! Táncolj, míg néped éhen
döglik, tartsd gyűlölőidet vizes
tömlöcben, állíts új bitót a téren,
szedj több adót, tömd gyomrodat ízes
falatokkal, hagyd véreidet cserben,
harcolj, szeretkezz, gyilkolj! – de fizess!
Mert trónokat tud dönteni a nyelvem
s hallgatni is tud. (Száz tallér a tétel.)
Küldd el kegyesen s vagyok szóban s elvben
mindig hű híved:
Aretino Péter
(Velence, 1937)
-*-*-*-*-*-*-
