Alekszandr Szergejevics Puskin: Tatjána levele Anyeginhez
Én írok levelet magának –
Kell több? Nem mondd ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom
S hetenként egyszer láthatom;
Csak, hogy halljam szavát –bevallom –
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk, ha jött, örülni.
Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe
Tán meg nem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe.
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne és leszállna,
S akit szívem kíván, kivárva
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.
Másé? A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az isten…
Tied szívem! Téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem…
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Zengett hangod zenéje bennem…
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva,
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyalakban
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz s szerelemmel, s reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te? Féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kísértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít!
S az égi kéz másként akarja…
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem
Előtted könnyem hullva-hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem…
Gondold el mily magam vagyok
Nincs egy megértő, lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz bíztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem mertem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: sorsom van kezében.
-*-*-*-*-*-*-
