A szerelem – épp, mint a betegség – nem tesz különbséget életkor, családi, anyagi körülmények, hírnév szerint. Talán mert valójában az. Betegség. Fájdalmat okoz. Aki elkapja, lázas lesz tőle. Eszét veszíti, és nem tud aludni.
A nagy hírű és a hétköznapi ember egyforma a szerelemben. Csakhogy az első varázslatos szavakba tudja önteni érzését, és ezt pedig úgy hívják: irodalom. Íme néhány levél.
Emésztő és békítő szerelem
“Édes, Egyetlen Asszonyom,
Mindenem fáj és éget, amikor kétségtelen gonoszságaimra emlékeztet... Mert nem voltam rossz. S magát még az egész világgal meghasonlott, kétségbeesett pillanataimban, amikor bántottam is, végtelenül szerettem.”
“Édes Minden, Egyetlen Adél
Csókollak ezerszer, csókollak nagyon-nagyon, ó te Édes, de jó reád gondolni is. A te rossz, a te mégis csak egyetlen Adyd, aki úgy szeret, ahogyan soha senki, még ő se szeretett, még Téged sem, mint most.” (Ady 1905 őszén Lédának)
A szerelemnek – köztudott – nincs ellenszere. Egyetlen gyógymódja van csupán, egy másik szerelem. Ady esetében az asszony-keselyű Léda helyett a gyógyszer a vigyázó és alázatos, fiatal Boncza Berta lesz. Ő írja:
“ Köszönöm drága aggódásodat, velem érző, bennem lüktető Életedet. Csókolom a kezed alázatosan, nagyon – igaz rabszolgaként. Csinszka.”
S mint ez az életben gyakorta lenni szokott, az asszonyok közül a hízelgő, az elfogadó győz. Az alázat, amely Csinszkát is elvezeti Adyval az oltár elé.
Majdnem halálos szerelem
“Ki tudná elszámolni, hányadik írás ez, ami magához van intézve, utolsó búcsúul. Ne haragudjék, hogy bár én megszüntettem... valamit jelenteni a maga életében, ne haragudjon, hogy maga mégis az én életem egyetlen tartalma. És mégse írnék magának. Ha volna energia bennem az életre. De nincs. Ezért fogok most meghalni. Most kell írnom, most, amikor maga ezeket a sorokat a halálom hírével együtt fogja csak megkapni... Isten vele. Bár én elbuktam abba, hogy láttam magát, boldog vagyok, hogy láthattam.” – írja a fiatal Lukács György 1908 novemberében Seidler Irmának. Utána még 63 évig él.
Szerelem a halál előtt
“Fél három van az órámon, szivar a szájamban, a huszonötödik keserű és drága szivar, és zúgó fejjel, halálosan feszült szemmel magam elé próbálom idézni a Balatont... Bevallom, csúfat és rosszat gondolok. Tedd el ezt a levelemet, és sirasd meg a levelemet és engem, mert szörnyen szenvedek, míg írok” – tudatja a halálosan féltékeny Kosztolányi Harmos Ilonával 1911 júliusában. A szerelem csak-csak kibontakozik.
“Múlt éjjel, szerdán nem bírtam aludni. Egész éjjel veled voltam. Komolyan, szépen, halálosan... De ez nem tarthat így soká. Írj édes egy hűsítő szót. Szerezz egy kis szobát. Írd meg, egyedül vagy-e, veled van az anyád? Igen?”
23 év telik el inkább jó, mint rossz házasságban, mígnem fellobban a korai halál előtti utolsó, féktelen érzelem egy Radelkovich Mária nevű hölgy iránt:
“Csókolom a szájad, a felejthetetlen szájad, és kérlek, jöjj haza, hozd vissza nekem az életet” – fogalmaz a rákbeteg Kosztolányi 1935 szeptemberében. Felesége nem örül. Sőt! Dühös levelet küld a betolakodónak:
“Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyen szenvelegni, ha maga még egyszer, csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől (ekkor Kosztolányi Dezső 40 éves) sajnos joggal rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt. De az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.”
Kosztolányiné ezután bemegy a betegszobába, kicserélni ura átmetszett torkán a kötést. Kosztolányi, haldokolva, zöld tintával kanyarít dülöngélő betűket: Gézcsókolom!
Csapodár szerelem
“Kedves Zsuzsikám, én szeretlek téged. Ha éjszaka elmaradok, mindig lyukas a szívem, a könnyeimmel pedig alig bírok. Bocsáss meg nekem, ha nem jövök rendes időben haza. Jobban fáj ez nekem, mint Neked” – vallja Krúdy Gyula a feleségének, három gyereke anyjának, az Otthonkörből, a kártyaasztal mellől, a hazahívó, pénzt kérő cédulákra válaszul.
A válást 1919-ben mondják ki. Az alább idézett levelek azonban, amelyeket Várady Gyulánénak, majd leányának, Várady Zsuzsának címez, még 1915-ből valók.
“Tündöklő Kócsagmadaram, Te! Szállj, repülj felém. Újra tudok sírni a boldogságtól... Sírok, mint a zarándok a szent templom küszöbén, ahová 20 évi bolyongás után ért. Szerelmem, hitem, életem, Rezsánom az enyém vagy.”
“Kedves kis Barátnőm! 17. születésnapodon oly szeretettel gondolok reád, mint egy szomorú férfi, aki elhagyott kertben, tavaszi reggelen rózsát tart az ujjai között. És minden öröme csupán a virágnak üde illata. Csókollak.”
Igaz, Krúdy körül mindig számos a kísértés.
“Pedig mi a fáradtnak a vár, szomjazónak a csörgedező patak – az maga még lelkileg is nekem. Sokat gondolok arra a finom pár perczre, amikor még nem vont meg kedves társaságától. Őszinte híve: M.M.-né.”
“Előkelő, szolid úriasszony vagyok. Csendes életet élek, és ez az első eset, hogy én, nékem idegen férfinak írok. Remény.”
Mindez azonban mire való? Hiszen Szindbádot nem vigasztalja az a 107 nő, aki viszontszereti. S még 107-nél is több azoknak a nőknek a száma, akik Szindbád álomvilágában “piros karikákon hintáznak”.
Szerelemféltés
“A te menyasszonyod máma 14 oldalas levelet olvasott Tőled. Egy tízoldalasat július 11-éről, és egy négyoldalasat július 13-áról. Mindez nagyon szép, de 12-én miért nem írtál nekem? És a nem egészen négyoldalas levél nagyon hebehurgyán volt írva, és nagyon siettél vacsorázni... Duci, most ebben a percben ülj le, és írd meg nekem ezt az esküt: Édes kis drága virágom. Dögölj meg, soha ne légy boldog, ne gyere haza egészségesen, ha én téged akár szóval, akár tettel vagy gondolattal megcsaltalak, és ha nem igaz az, hogy én állandóan csak hatvan és száz év körüli nőkkel és hajadonokkal beszélek... Ducikám, az esküt hajszálig utánam írd! Egy betűt se hagyj ki!... Jaj, nagyon szeretlek.”
A levél címzettje Vajda Ödön, a nők bálványa, a neves ügyvéd. Feladója pedig Bajor Gizi, az igazi, az osztozkodni nem tudó, örök nő.
Erotikus szerelem
“Édes kedvesem! Tele van a szívem mély, feszítő, gyilkos, bánatos nagy szerelemmel... Szeretnék elájulni a Maga karjai közt, csókolni szeretném a szemét, a szemét, a maga varázsló, gyilkos szürke szemét, a puha, hosszú pillás édes szempilláját és a homlokát... És a száját, amely... izgató, forraló, és a nyelvét, amely rettenetes, és az állát, ami gömbölyű és szép, és a torkát, amit át kellene harapnom, és a völgyet két emlője közt, és a talpát, a talpa közepén csiklandósan, és fölfelé a térdeit, a combját... Én meg vagyok őrülve, és nem tudom, mi lesz velem. Imádom, imádom, de imádom éjjel-nappal.”
A magyar irodalom legforróbb, legerotikusabb leveleit a házasságban élő Móricz Zsigmond írja Simonyi Máriának.
Féltékeny szerelem
“Hogy még emlékszel rám? Szép tőled. Mit gondolsz, ostobácska, ha néhány óra múlva már nem emlékszel rám, ebből azt tanulom, hogy engem elfelejthet valaha, akivel összenevettem egyszer... Még emlékszel rám? Akkor örülök fiam. Mikor majd észreveszed, hogy már nem emlékszel rám, kezdhetsz megijedni.”
Karinthy Frigyes nőügye nagy port ver fel a húszas évek végén. A címzett F. Ibolya férjes asszony, s házas Karinthy is. Felesége, Aranka tudomást szerezvén az ügyről, Ibolyát megtépve, a szerelmet közvetítő titkárt megpofozva, kiebrudalja a kávéházból mindkettőjüket. Aranka ezután hisztériás görcsöket és morfininjekciókat kap. Karinthy sem ússza meg simán. Összevissza karmolt arca hetekig nem gyógyul be teljesen.
-*-*-*-*-*-*-
