Márta
Bella István
Mióta eszemet tudom,
mióta a földre kicsuktak,
beszélő szívemben te beszélsz,
megálló szívemben te hallgatsz.
Ott állsz kinyitott szememen,
lélegzetem mezőin sétálsz,
vérem vermében vetkezel,
– napos ág, sárga széltől mézgás.
Jóra eszmélő énekem
megébredsz bennem, s én mosolygok.
Sírásoddal bevérezel.
Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.
Már én más nép nyelvén beszélek.
De úgy törsz fel ösztöneimből
ahogy szitok, káromló lélek
csak magyarul sír az idegenből.
Anyanyelvem vagy, mi odaköt
a porszemhez is eszméletével.
Ének a semmiből, fekete rög.
Elemésztő lélegzetvétel.
-*-*-*-*-*-*-
