HTML

Válogatott levelek

A levél az emberi érzelmek legközvetlenebb írásbeli kifejezésformája, az emberi érintkezés, a lelkek egymásra találásának különös alkalma és lehetősége.Nemcsak érdekfeszítõ olvasmányok, hanem igen fontos dokumentumok, jelentõs források is a lelki élet búvárai, meg a társadalom és az irodalom kutatói számára... Versek, melyek akár levél helyett is íródhattak volna...[szerintem]

Friss topikok

 

Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évához...


(részlet)

"...Nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is igy akarhatja.
Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.
Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk...
Úszom a vizben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A viz csillogása szived csillogása. A szél hártyája a vizen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a viz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vizben, viz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kisért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.
Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!
Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.
Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.
Fáj a hiányod.
Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva,szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is igy akarod.
Ha van még idő..."

-*-*-*-*-*-*-

22 komment · 1 trackback

 

Úgy szeretném...
Szabó Győző Gyula

 


Csókom ne kérd, elvárni nem szabad,
Vagy lesz, vagy nem, hogy múlik napra nap,
Azt akarom, hogy én akarjalak!

Más városban, hol este csíp a fagy,
Erdő mélyén, hol vadkan rajtakap,
Azt akarom, hogy én akarjalak!

Nappal, ha egymást ismerni sem szabad,
Éjjel, ha ágyamban kínálod magad,
Azt akarom, hogy én akarjalak!

Nem tehetsz semmit! Kirké hiába vagy.
Duzzogj akár, vagy alázd meg magad,
Azt akarom, hogy én akarjalak!

Próbálj csak adni! Kérni nem lehet.
Úgy szeretném, hogy én szeresselek!

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

27.
augusztus

Szeretlek

Myzus  |  Szólj hozzá!

 Szeretlek
Benyó Judit

 


Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
a vihart, a táncot és az utazást,
ahogy jó álmaimat, reményeimet,
ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
szeretem.
Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!
Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
a vadgesztenyék illatát szeretem,
szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
sötétvörösre a látóhatárt,
ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.
Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
díszes fácánok repülését szeretem,
ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.
Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát
szeretem,
ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
szeretlek, mint a természet egészét,
mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,
Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
ahogy a vidámságot szeretem,
nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
vadkacsákat, halakat szeretem,
amikor bolondosan a folyóba buknak,
szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
amikor fütyörészel,
szeretlek, amikor nevetsz,
még soha senkit nem láttam így nevetni!

-*-*-*-*-*-*-

 

Szólj hozzá!

 

A könnyek asszonya
Ady Endre

 

Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

A világ legszebb mondata 
Őri István

 

Amikor a tengerparton vagyok, néha eljátszom a gondolattal, hogy ha beleteszem a kezemet a vízbe, lehet, hogy egy cseppjét valaki szintén megérintette valahol Japánban, több tízezer kilóméterre innen. Vajon ki lehetett az, hol van most és mit csinál?

S Te válaszodban nekem adtad a világ legszebb mondatát:

Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el. Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le...

A legszebb mondat ez, amit életemben olvastam, s nem hiszem, hogy ennél szebbet valaha is tudna mondani valaki. Szebb ez, mintha azt mondtad volna: "Szeretlek!", szebb annál, hogy "Féltelek", hogy "Hiányzol", hogy "Te vagy minden nekem!". Szebb annál, hogy "Szép vagy és erős!", szebb annál, hogy "Jó veled!"

Mindennél szebb ez a mondat, mert benne van minden. Minden, amit el lehet mondani egymásnak, minden, amit érzel, amit kívánsz, ami boldoggá tesz, ami jó Neked. Benne van minden és még több: benne vagyunk mi, aki egy és egy is marad örökké.

Köszönöm, Kedves, hogy megajándékoztál a világ legszebb mondatával, hogy nekem mondtad el azt. Az a néhány csepp víz, amit a sziklák mellől küldtem Neked, tápláljon minket, mint ahogy a virágot is az eső és a napfény élteti. Én adom a vizet,

Te vagy a Napfény, s mi együtt szép virág vagyunk, olyan szép, hogy aki lát bennünket, elcsodálkozik: ilyen lehetséges? Igen, lehetséges, mert akkor azt mondtad:

"Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el.
Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le... "

Ez volt a kezdet és ez a folytatás is. Befejezés pedig nincs, mert ami szép, erős és egy, az örökké tart.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Senki se értse...
Csabai Andrea

 
Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ráhajol az ég a tó vizére,
fák bújnak össze messzi távol,
csended mindig hallat magáról.

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ne legyen benned több világvége,
s mikor a szél újra földhöz ér,
virágát bontsa nyárban a tél.

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
emlékezz milyen az álmod kékje,
elég ha mi tudjuk ez áldás,
azt akarom, mindent fényben láss.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Virághalál
Kamarás Klára  

 

Elmenni tudni kell.
Nézd a virágot,
mit a kertész mohón,
sietve vágott...
Ki gondol a halálra,
ha ránéz e csodás
vágott-virágra?

Áll büszkén,
vörösen,
merészen,
mindenre készen!
-Soha ily szépet!
-Maga az élet!

De néha, ha senki se nézi,
szinte reszket a szíve, érzi,
s ilyenkor hull le egy-egy szirma.

***
Súgó szeleknek könnyű szárnyán
úszom egyedül... s olyan árván...

***
Úgy gondolj rám, mint egy virágra,
-szépre, amilyen sose voltam-
ha majd elmúltam...

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

20.
augusztus

Szerelem

Myzus  |  Szólj hozzá!

 

Szerelem
Kálmán Eszter


"Maradjunk együtt szerelmem.
Szerelmem: maradjunk együtt."

- Virágot hozok neked
minden harmatos reggelen.
- Üldögélünk a csillagneszes kertben
minden harmatos éjjelen.

- Vágjunk át együtt a hegyeken,
patakok mentén, utak során, réteken.
- Ahányszor csak szomjazol
friss vizet adok eléd.

- Vigyen minket a motorom,
száguldjon a szél.
- Mandulát, édes
gyümölcsöket rakok eléd.

- Új városokba érünk,
új embereket nézünk
minden áldott nap.
- Várni foglak porban,
hóban, napsütésben
minden áldott nap.

- Megjövök hozzád amint
leszáll a nap, a vörös alkonyatban,
minden átkozott este.
- Elszakadok tőled, mint
tőtől a levágott virág,
minden átkozott reggel.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Krudy Gyula levele feleségéhez Rózsa Zsuzsannához


“Kedves Zsuzsikám, én szeretlek téged.

Ha éjszaka elmaradok, mindig lyukas a szívem, a könnyeimmel pedig alig bírok. Bocsáss meg nekem, ha nem jövök rendes időben haza. Jobban fáj ez nekem, mint Neked” – vallja Krúdy Gyula a feleségének, három gyereke anyjának, az Otthonkörből, a kártyaasztal mellől, a hazahívó, pénzt kérő cédulákra válaszul."

-*-

Krudy Gyula 1919. július 12-én Budapesten Rózsa Zsuzsannát, Rózsa Jakab és Kelemen Regina lányát vette feleségül.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Tudom én, kedves...
Székely János


Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremtenek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és égen.

Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Kosztolányi Dezső levele Radákovich Máriához
1935.augusztus 18. vasárnap reggel 10 óra

 

Máriám,

az első belklinikán fekszem az Üllői úton.[…] Hát látja, ide jutottam a visegrádi álom után. Vízszintesen, mozdulatlanul fekszem és magára gondolok. Arra gondolok, hogy szeptember elején ha visszatér – jaj hogy várom – még mindig nem láthatom, csak úgy szeptember közepe táján. Legföljebb telefonozhatunk, egy-egy pillanatra, Kedves. Eddig annyira nem voltam beteg húszéves koromig, hogy ezt személyes sértésnek tekintem. Mi ez? Büntetés a csodáért, hogy megtaláltam azt, akit eddig hét országon át hiába kerestem, vagy csak próbaidő? Hányszor szeretnék fölöltözni, - Isten úgy segéljen – itthagyni mindent, leutazni magához, s nem törődni semmivel. Édes, szépség, a barna fürdőruhájában, a barna bőrével, az emberváltoztató, szelíd és mégis mindent fölgyújtó kék szemével, aztán a kedves orrával is, amelyet egyszer a kikötőben láttam meg oly módon, hogy majdnem beleszédültem a vízbe, szeretem magát, szerelmes vagyok magába, úgy, ahogy ebben az életben nőbe még nem voltam szerelmes.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Szeretnélek még egyszer látni
Gyulai Pál


Szeretnélek még egyszer látni
A kertben, ott a fák alatt,
Hallgatni édes csevegésed,
Mint gyermek, úgy örülni véled,
Szakítva a virágokat.

Szeretnélek még egyszer látni
Homályos őszi délután,
Kandallódnál a karosszéken,
Ha mintegy elringatva, ébren
Alszol, s álmodva nézsz reám.

Szeretnélek még egyszer látni,
Midőn úgy várod jöttömet,
Megismersz immár a távolból,
S bár ajkad olyan hidegen szól,
Elárul néma örömed.

Szeretnélek még egyszer látni,
Szép csöndes nyári estvelen,
Holdfénynél az akászok árnyán,
Midőn fejed keblemre hajtván,
Így suttogsz: még maradj velem!

Szeretnélek még egyszer látni,
A vén udvarház csarnokán,
S ha elhangzott az isten-hozzád,
Még visszanézni utolszor rád
S először sírni igazán.

Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldúlnám
Éretted ifjúságomat!

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Kosztolányi Dezső levele Radákovich Máriához  (3. )
1935.augusztus 13., este   


Máriám, mi történnék akkor, ha a sors valami szeszélyes véletlenéből nem írhatnék magának, nem kaphatna felőlem semmi hírt? Elég erős-e ahhoz, hogy megharcolja a harcát? Legyen erős és higgyen bennem. Higgyen mibennünk. Mert az, ami tétova szálakkal szövődni kezdett, ott, Visegrádon, nekem hit.
Szeretném, ha összezárnának bennünket egy sötét, nyomorúságos helyen, akár egy börtönben is, hogy ott ismerjük meg egymást, a nélkülözésben, nyomorúságban és szenvedésben. Édes Mária. Vágyakozom magára, a hadaró szájára, a gyönyörű szemére, a csodálatos mivoltára, mely csak nekem való, nekem szóló üzenet valahonnan. Ne fogalmazzunk mondatokat. Félszavakkal beszélgessünk. Üljünk össze egyszer s mondjunk kellemetlen őszinteségeket is. Ne győzzön rajtunk a halálos formák hazugsága. Mit álmodik? Mit eszik? Hány kiló? Írjon mindenről és gyorsan, gyorsan.

-*-*-*-*-*-*-

2 komment

 

Levél (részlet)
P. Pálffy Julianna


"..elaludtál.......... nem tehettem mást, csak csendben néztelek..........abban a pár percben egészen az enyém voltál, a zene körülölelt bennünket, olyan volt mint egy esti imádság.......... néztem az arcodat, az összeborzolt, rakoncátlan tincseidet, és boldog voltam, mert ilyen közelinek soha nem éreztelek.......... figyeltem, ahogy lélegzel és én ugyanolyan ritmusban vettem a levegőt, nehogy felébresszelek, lehunytam a szemem, átadtam magam, a legédesebb semminek..........ha megmozdultam, velem mozdultál, még abban a pillanatnyi álomban sem engedtél el magadtól.......... szeretném, ha soha  nem engednél el, szeretném látni a szemedben újra és újra a vágyat, szeretném látni, amikor elhomályosítja a beteljesülés..........
a folyó felől, langyos nyári szél hozott hűsítő fuvallatot, megsimogatva mindkettőnket, hogy az a pici borzongás felébresszen és újra elmerülhessünk valami nagyon távoli, valami nagyon mély gyönyörűségben.......... felébredtél és a szemedben ott volt minden, amire vágytam.......... szeretném, ha mindig éreznél engem, az illatomat, a vágyamat, a szerelmemet, szeretném látni, ahogy felém fordulsz és egyszerűen csak rám nézel és rám mosolyogsz.......... még soha nem néztek így rám, még soha nem hallottam így szerelmes szavakat, még soha nem adtam át magam így, senkinek........... akkor is, ott is, nagyon szerettelek..."

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Utolsó levél Szilágyi Domokosnak
Hervay Gizella


már fél tíz van és senki se jön
otthonról csak én megyek
de nélküled nem mehetek

írógépemen tulipán
és olyan egyedül vagyok
mint látók között a vakok

emlékszel mikor Páll Laji
csak mondta mondta a verseket
faltól falig és elesett

mikor a versekből kifogyott?
kihűlt a krumplipaprikás
és este lett és börtön a ház

a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
csak loptuk a villanyáramot
az államtól mert nem adott

csak alhatatlan éjszakát
de lefeküdtünk mégis a földre
a villamosok mennydörögve

dühöngtek arrébb hat méterrel
és hat éve nem festett Páll Laji
nem tudntunk mit mondani

eladtunk kétméternyi könyvet
vettünk festéket ecsetet
és Laji négykézláb esett

úgy festett egyszerre minden képet
ahogy most rád gondolok
faltól falig mert rab vagyok

de dolgozom - ezt akarod?
ha kimoshatnám az ingedet
jaj úgy félek ha integet

a rendőr ha zebra mellé lépek
mindentől félek egyedül
és bántottalak - elkerül

árnyékod is - nem néz vissza
varrnék neked végtelen
délutánokat éjeket

elmennénk együtt Diósadra
néznénk hogy a kékiringó
szára mint a messze ringó

csillagokban a vérerek
és homlokodon most is lüktet
a pici ér a föld alatt tüntet

mert minden itt van ami volt
már fél tíz van és nem lehet
hogy nem halhattam meg veled!

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Kosztolányi Dezső levele Radákovich Máriához
1935.augusztus 8., csütörtök reggel


"Édes Mária,

nehéz út előtt állunk, bujkálásra, rejtezkedésre, megaláztatásokra kárhoztatva, s nem az volna-e okosabb és helyesebb, hogy már most edzzük magunkat az eljövendő, közös nélkülözésekre, s módját leljük, miképpen építsük föl délibábos életünket? Maga el sem képzeli, milyen kígyói ravaszsággal mozogtam a visegrádi sakktábla ellenségektől körülvett kis kockáin, hogy mégis találkozzunk itt és ott, a folyosó lépcsőin vagy a kikötőhídon egy-két pillanatra. Ez jelkép, ízelítője volt leendő sorsunknak. Gondolkozzék, Édes, milyen módon lehetünk együtt itthon. Minden magától függ. Írja meg, mit tervez. Jaj, ha egyszer néhány napra elutazhatnánk külföldre. Párizsba vagy Londonba, s én mutathatnám magának azt, amit még nem látott, és amit én már ismerek.

Akárhogyan lesz, szeretem. Szeretem őszintén, tisztán, taktika nélkül. Maga az én kishúgom, és kislányom,életem és szenvedésem várt jutalma, vidéki lélek, mint én, testvérem, minden ember közül a leginkább rokonom. Írjon, de csak akkor, ha kedve tartja. Köztünk sohase legyen „kötelesség” a szeretet, hanem szabadság és fényűzés. Ne nyargalásszunk nagy szavakon, s vigyázzunk, hogy ne keltsünk túlontúl nagy várakozást, melyet a valóság be nem válthat. Mindenem, ne hagyjon el, csak ezt kérem, aludjék jól, hozza vissza magát nekem szeptemberre, tisztán, tisztán, tisztán. A világ pedig álljon tótágast, mindegy, mi győzedelmeskedünk.

-*-

Radákovich Mária (sz. 1899) Kosztolányi Dezső utolsó szerelmi fellángolása kapcsolódik hozzá. 1935-ben ismerkedtek meg Visegrádon. Mária ekkor már férjes asszony, egy gyermeke van. A Röpima és a Szeptemberi áhítat című verseket ez a szerelem ihlette.

-*-

Röpima

Ő a sebes, fényes láng. Mária
engem szeret a földön. Mária
sír és kacag, ha meglát. Mária
sikoltva jő elébem. Mária
rózsát susog fülembe. Mária
térdemhez ül le, úgy néz. Mária
a végtelent akarja. Mária
hadarva mondja: "Nem, nem." Mária
telefonoz és toppant. Mária
a jólnevelt úrinő. Mária
egy lágytojást se főz meg. Mária
sok altatószert használ. Mária
teázik és kártyát rak. Mária
sóhajt és kézimunkáz. Mária
siet, de mindig ráér. Mária
semmit se tud, csak mindent. Mária
igaz, szilárd, őszinte. Mária
a hallhatatlan nagyság. Mária
az élhetetlen jóság. Mária
az emberi nemesség. Mária
szép, hogyha ég és izzik. Mária
szebb, hogyha kócos, sápadt. Mária
legszebb, mikor csunyácska. Mária
a földgolyó remekje. Mária
Isten csodás torzrajza. Mária
kislányka és hősnő is. Mária
az édesség, a fönség. Mária
lágy, mint a hattyú tolla. Mária
kemény, mint a gyémántkő. Mária
gyermekkorom ábrándja. Mária
az ifjúságom láza. Mária
az ötvenévem díja. Mária
dicsőségem babérja. Mária
az életem fájdalma. Mária
haldokló ágyam fénye. Mária
anyám, leányom, húgom. Mária
múltam, jövendőm együtt. Mária
nem az enyém s enyém ő. Mária
a "sohasem" s a "mindig". Mária
a lelkem felesége. Mária
áldott a földi nők közt. Mária
lásd, vége sincs e versnek, Mária
mert mindig újra kezdem, Mária
oly hosszú már ez ének, Mária
mint végtelen szerelmem, Mária

(A vers megírás után nem egészen egy év múlva a költő már halott volt.)

-*-*-*-*-*-*-

 

1 komment

 

Kosztolányi Dezső levele Lányi Hedvighez... (?.)
Budapest, 1908. január 23.


Édes Heddám,

újra a postáról jövök, és újra nem jött meg a levél. Ha leülök a székre, és csüggedten a levegőbe bámulok, kiszámíthatom az ujjaimon, hogy öt rövid nap alatt negyvenkétszer voltam a postán. Mind a negyvenkétszer azt mondta a postatiszt, hogy nem kaptam levelet. Negyvenkétszer mentem el lógó fejjel és könnyes, ideges szemekkel. Jártam ott kora hajnalban, mikor még fenn volt a hold, fényes délben, szomorkodó délután, vérpiros estéken, csókzajos éjszakákon. Mindig egyedül mentem és egyedül is jöttem. Levél nem volt.

Most megírom a második levelet, s nem mondom el neked, mit szenvedtem ezekben a napokban, mert nem akarom, hogy a mi csodanagy és csodaszép szerelmünk terhe a te gyenge vállaidra is rábillenjen. Most is, a jövőben is úgy lesz, hogy ami fáj, az enyém lesz, s ami édes és jó, az neked marad. Még a nagy boldogságtól is féltelek, amely sokszor szinte a földhöz vág engemet is. Sírok és kacagok az örömtől, az arcom eltorzul, a szám elfehérül arra a gondolatra, hogy te vársz reám, és pár év múlva – egy édes, mámoros álom – találkozunk…

Addig azonban erő kell nekem, s ezt az erőt tetőled kapom. Ezért fájt, hogy az első leveled – már a legelső sem! – nem ért el hozzám. Kinek a kezébe került? Valami idegen olvassa el? Vagy el sem bírja olvasni, mert elsápad a lelked nagy, illatos szerelmétől? Nem tudom. De nem jutott a kezembe.

Elhagyom ezt a hangot, a földhöz vágom a bánatot és – álmodok rólad. Álmodok, ahogy szoktam, mikor egyedül vagyok. Tengereken, messze idegen, aranyos tengereken csónakázom veled. És velem vagy mindenütt. Olaszországban, Párizsban, havas hegyeken és sötét, olajfaillatos völgyekben. Kicsoda vagy te, hogy ily könnyű vagy? Könnyű és karcsú, mint a fecske. Te fecskelány! Te fecskelelkű, fecskekönnyűségű, repülő, táncolva repülő lány, te kék égben, kék vizeken csicsergő madár! Te én!! Te költő, te isten, te minden!!!

Csupa lázak az ilyen álmok. Éjjel hangosan beszélek a párnámnak, és hívlak, és szeretném ronggyá csókolni a ruhádat. És szeretnélek elvinni messze idegen vonatokon idegen városokba, bele egyenesen a szívdobogtató piros boldogságba. Hiszel-e benne? Hiszel-e bennem?

Aztán egy új álom. Előveszem a versedet, ami új, szép, gazdag, olyan, mint az én lelkem, s elolvasom újra – valami századszor már – , és hallom a hangodat. Olyan halk, mint egy őszi ének. Olyan, mint egy ezüstpohár nevetése. Olyan, mintha a te kezed simogatná beteg, lüktető halántékomat.

De szálljunk le a földre. Töröljük ki szemünkből az álmot és a könnyet, büszke, repülő menyasszonyom. Egy élet van előttünk, egy csupa zene, gazdag, boldog élet. A te leveledre várok, amely ezt az életet megadja nekem is. Addig ezen a széken ülök bénán és vakon, mintha minden idegemet elvágták volna. Kelts fel innen és írj. Írj egyenesen nekem, a címemre (Budapest, Baross utca 4. II. 12.) bátran és úgy, ahogy akarsz, a levelet senki sem bontja fel. Azután rögtön válaszolok, s Józsi átadja még ezt a levelet is. Később még egy levelet kapsz poste restante Fecske jelige alatt. Ezt majd úgy csütörtökön – jövő héten váltsd ki a postán. Szombaton, szintén jövő héten, egész bizonyosan hazautazom két napra. Hogy lássalak. Hogy megcsókoljalak. Hogy hinni tudjak az életemben, amelynek egyetlen célja te lettél.

És most ég veled. Ha este van, jó éjszakát kívánok. Hajnalra ébredj fel és gondolj reám. Én meg fogom érezni, s ha alszom, felnevetek az álmomban. Ezer csókot küld neked a te szegény és boldog kedvesed.

-*-

1907-ben, huszonkét éves korában ismerkedett meg Kosztolányi az akkor tizenhárom éves Lányi Hedviggel. Minden szabad idejét vele fogja tölteni. Állandóan Szabadka és Budapest között ingázik. Hamarosan Fecskelánynak nevezi el titkos leveleiben. „Kicsoda vagy te, hogy ily könnyû vagy? Könnyû és karcsú, mint a fecske. Te fecskelány!” Hedda viszont nem akart és nem is tudott a >>nagy költõ<< szerelmeként „ténferegni”. Kosztolányi 1910 májusában így ír neki:

"Édes kis angyalom, bocsásd meg e naiv címzést. De én most egészen naiv vagyok. Naiv és boldog, nagyszerû verseket írok, folytatom A szegény kisgyermek panaszai-t, pár nap múlva egészen befejezem, s azután sajtó alá rendezem, és június közepén megjelenik. Boldogabb, izgatóbb, termékenyebb korszakom még nem volt. A költõi erõm teljes pompájában, a zsenim feltétlen hatalmában érzem magamat. Érzem, hogy én vagyok a legnagyobb. Soha szebbet, igazabbat, formásabbat nem írtak magyar nyelven. Naiv verseket ír hozzád a szegény kisgyermek…talán azért nem megyek haza, hogy a verseimben élj. Ez szebb szerelem, mint az otthoni. Hidd el. Az örökkévalóságban látlak és oda helyezlek. Néha ide hallom a te tizenöt éves szívecskéd aggódó dobogását, szegény kislány. Neked azonban nincs okod aggódni, nekem talán inkább. Különben meg kell szoknod ezt a csöndet és elvonulást, mert én néha ok nélkül elborulok, futok a nõktõl, a földi dolgoktól, akkor, ha megérkeznek az én szellemeim, akikkel már gyermekkorom óta társalgok."

-*-

Lányi Hedvig naplójából tudjuk, hogy gyakori látogató volt házukban Csáth és Kosztolányi. A napló tanúsága szerint 1907 júniusában Kosztolányi első, Négy fal között című verseskötetét ajándékozta Lányi Hedvig édesapjának.

-*-*-*-*-*-*-

1 komment

 

Kosztolányi Dezső levele Lányi Hedvighez
Budapest, 1911. december 28.


Szabadkán jártam, kedves Hedda, s ott hallottam, hogy valami temesvári újságíró bírja a maga arcképét, s állítólag azt hiszi, hogy ez tőlem került a kezébe. Ez a hite fáj nekem. Tudhatja, annak idején. tőlem szokatlan gonddal és skrupulussal küldtem vissza minden arcképet és emléket, amely magára emlékeztethet. Kicsit talán tetszelegtem is a gentleman szerepében, aki korrektül szakít. A kép tehát nincs ott, vagy máshonnan került oda. Ezt higgye el nekem, kedves.

Különben mit írjak? Másfél éve nem láttam, nem beszéltem magával. Nem tudom, hogy gondolkozik rólam és az életről, nem tudom, mit eszik és hogy alszik. Zavarban vagyok. Amit tettem – úgy érzem –, szép volt és helyes. De most is elismétlem, és az életem végéig ismétlem, hogy maga volt a legfontosabb és legérdekesebb színfolt az életemben. Nem tartom helyesnek, hogy mi távol álljunk egymástól. Az, hogy én magát felkeressem otthon, lehetetlen, ma és mindörökké. Beszélni azonban igen szeretnék. Okos és jó dolgokat tudnék mondani magának, mert sokat szenvedtem, és már nem vagyok többé fiatal. Talán szép is lenne ez az új lelki közösség. Minden bajunkat az okozta, hogy én magát szájjal és szenvedéllyel szerettem. A jövő, a meghiggadt és bölcs élet, rendbehozza ezt is. Lélekkel akarok magához közeledni s szeretni, száj és szenvedély nélkül.

Írjon nekem. Titokban írjon, úgy, hogy senki se tudja. Ha a levelemet bárkinek elárulja, másodszor árul el.

Várom a levelét. Hódolattal csókolom a kezét:

Kosztolányi Dezső

-*-

(Lányi Hedvig (sz. 1894). Apja Lányi Ernő, a levelek írásának idején a szabadkai zeneiskola igazgatója, zeneszerző. Testvérei, Ernő, Viktor, Sarolta -irodalmi pályára léptek. Tizenhárom éves volt, amikor Kosztolányi Dezsővel megszerették egymást.)

-*-*-*-*-*-*-

2 komment

06.
augusztus

A levél

Myzus  |  Szólj hozzá!

 

A levél
Henri Barbusse


Írok neked, s lámpám figyelve hallgat.
Az óra ver és perceg olykoron;
tudom, hogy éjjel sem lelek nyugalmat,
mert akkor is csak rólad álmodom...

Láz borzogat, a lámpa lángja lobban;
lágy hangod, édes hangod hívogat...
Az ajkamon neved leng egy mosolyban,
s az ujjaimra hinted csókodat.

A régi édesség, a régi csók vár;
bús szíved a keblemben érezem;
elálmodozva írok s nem tudom már,
én írok neked, vagy te énnekem...

-*-

Henri Barbusse (Asnières-sur-Seine, 1871. május 17. – Moszkva, 1935. augusztus 30.) francia szimbolista költő, író. Párizs környékén született, egy újságíró fiaként. Idealista gondolkodású volt, állandóan csak a pozitív dolgokat szemlélte, de irodalmi tehetsége vitathatatlan.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Eigel Istvánnak
Gyurkovics Tibor

 


Feküdj a vízre,hagyd magad sodorni,
mint folyóban a sárga falevél,
minek ereje óriás folyónyi,
miközben pihe-módra alig él.

Simulj a vízre, élj vízszintesen, hogy
ne látszódjék belőled semmi sem,
amíg a nyár arany ereje elfogy,
ő csak lebeg a végtelen vizen.

Suhanj vele - nem kell kirajzolódni,
nem kell pörögni, zúgni - lenni kell,
az Isten kezéből kiejtett holmi
a bőr levélerezeteivel.

A fa emléke borul, mint az árnyék
a hömpölyödő hűs folyón föléd,
nagy koronája biztat egyre: szállj még,
röpülj, suhanj, kitárva vár az ég!

Ne higgy neki. - Nem fa. Te a levél vagy,
mit üzenetül írott valaki,
amit kifog a parton, ha elég nagy
lesz majd a csönd, egy másik valaki.

Ki írt? Kinek? A betűk elmosódnak?
Kibetűzi őket az alkonyat?
Ne gondolj véle, magad megadón hagyd,
hogy fújja a szél levélarcodat.

Az út a fontos, mi magába fogja
a célt, ami Isten szívében él,
simulj a vízre, magad megadón hagyd,
hogy fújja levélarcodat a szél.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Liszt Ferenc levele Marie d'Agoult-hoz
Pest, kedd, 1840. január 6. éjfél

[…]

Ragyogó napról beszéltem magának. Ez a szó nem túlzott. Nem írok erről senkinek, s még magának is nagyon rosszul írok róla, mert ezeket a dolgokat nem lehet megírni. Január 4-én a magyar színházban játszottam a Lucia Andante-ját, a Galoppot, és mivel a tapsok nem szűntek, a Rákóczi-indulót (egyfajta magyar arisztokratikus Marseillaise). Abban a pillanatban, amikor éppen vissza akartam vonulni a kulisszák mögé, belép Festetics Leó gróf, Bánffy báró, Teleki gróf, mindhárman mágnások, Eckstein, Augusz* s egy hatodik, akinek elfelejtettem a nevét – mind magyar díszruhában; Festetics egy pompás (nyolcvan–száz lajosarany értékű), türkizekkel, rubinokkal stb. ékesített kardot tart a kezében. Rövid magyar beszédet intéz hozzám az egész közönség előtt, mely frenetikusan tapsol, s felövezi rám a kardot a Nemzet nevében. Augusszal engedélyt kéretek, hogy franciául szóljak a közönséghez. Ünnepélyes és szilárd hangon mondom el azt a beszédet, amelyet holnap kinyomatva küldök el magának. Ezt többször is megszakítják a tapsok. Amikor vége, Augusz lép elő, és ugyanazt a beszédet magyarul olvassa fel.

Nem lehet elképzelni ennek a jelenetnek komolyságát, ünnepélyes és mély benyomását; mindenütt másutt nevetséges lett volna – legalábbis bizonyos rosszindulatú kisebbség számára, amilyen mindenütt van – a nélkül a biztonság nélkül s az „állkapcsomat” jellemző valami nélkül, amit beletettem a beszédembe, s ami lelkesített s fenntartotta a többieket is.

Nagyszerű volt. Páratlan. De ez még nem minden.

Az előadás végén kocsiba ülünk. S lám, óriási tömeg zárta el a teret, és kétszáz fiatalember meggyújtott fáklyákkal, élén a katonazenekarral, kiáltozott: „Éljen, éljen, éljen!”

S hallgassa csak meg, milyen csodálatos tapintat: alig tettünk vagy ötven lépést, mintegy húsz fiatalember odarohant, hogy kifogják a lovainkat. Nem, nem! – kiabált a többi – ezt megcsináltuk nyomorult táncosnőkért, Elsslerért* – ezt itt másképp kell ünnepelni! Nem kitűnő ez?

Festetics háza, ahol lakom, nagyon messze van a magyar színháztól. Amikor az útnak mintegy harmadát megtettük, azt mondom Festeticsnek: „Nem ragaszkodom már hozzá, hogy kocsin menjünk; szálljunk le; ne játsszuk az ön hintajában az arisztokratákat.” Kinyitom a kocsi ajtaját, a kiáltozás, mely tíz perc óta nem szünetelt, valóságos dühvel kettőződik meg. Azonnal félreállnak, s mi gyalog indulunk neki, Festetics, Augusz és én (középen), mind a hárman magyar ruhában (az enyém – zárójelben legyen mondva – vagy ezer frankomba került, és nagyon egyszerű; szükséges kiadás volt).

Lehetetlen fogalmat adnom magának, ennek az egész népnek lelkesedéséről, tiszteletéről, szeretetéről! Este tizenegy órakor minden utca tele emberekkel. Pesten mindenki és a „társaság”, még a legelőkelőbb is, talán öt–hat ember kivételével tízkor már ágyban van.

A kiáltások nem szűntek. Diadalmenet volt, olyan, amilyent csak La Fayette s a forradalom néhány embere próbált meg.

Egy utcafordulónál megkértem Auguszt, akinek nagy gyakorlata van a nyilvános szónoklásban (főjegyzője egy rendkívül mozgékony Bizottságnak), hogy beszéljen ezekhez a fiatalemberekhez; különben csodálatosan teljesítette feladatát. Témául azt adtam fel neki, hogy „sem a múltban, sem most semmiképp nem érdemelhettem ki azt a fogadtatást, amiben hazámban részesítettek. De ezeket a több mint hízelgő tanúságokat úgy fogadtam el, mint amelyek új, teljesítendő kötelességeket rónak rám stb…”

Az első szavakra a leghatározottabb, legegyhangúbb, legzajosabb cáfolattal válaszoltak… De igen, de igen – kiáltották mind –, megérdemli s még sokkal többet is.

Csodálatos ez, ugye?

Házam kapujánál a katonazenekar megállt, de vagy harminc fiatalember fáklyáival felkísért lakosztályom ajtajáig. Több, mint fél tizenkettő volt.

A katonazenekar még néhány darabot adott elő. Kétszer kihívtak az erkélyre. Végül is Festetics szónokolt hozzájuk az erkélyről, hogy elküldje őket. Ki voltam merülve a fáradtságtól.

Most reggel fél egy van, a fejem ég, a szívem tele van szomorúsággal és szerelemmel.

Akárhol van is, akármit csinál is, akármin ábrándozik, a magáé vagyok, csak a magáé.

 
Utóirat. (Szerdán reggel.)

Ilyen tüntetés után (amin túlzás nélkül a „társaság” éppúgy résztvett, mint az egész lakosság) azon voltam, hogy én is tegyek valamit a városért és az országért. Ezért néhány nappal meghosszabbítottam pesti tartózkodásomat (csak hétfőn utazom) s jövő szombatra óriási hangversenyt indítványoztam a magyar színházban a pesti konzervatórium javára, amelynek költségeit nemsokára megszavazza a Diéta* és amely egy év, tizennyolc hónap múlva állni fog. Én vezénylem a zenekart és a kórusokat, szóval mindent, s ezenfelül eljátszom a Nagy Beethoven Fantáziát, kórusokkal, és Weber Koncert-jét – és mindazt, amit kívánnak. Lehetetlen így alkudni egy közönséggel. Holnap megírom ennek az előadásnak a műsorát s a híres beszédet (lehet, hogy úgy találja, hogy franciaságom tele van hibákkal, de pompásan mondtam el).

Írja meg azt is, küldjem-e továbbra is az újságokat.

Anyámnak is írok, amint lesz egy pillanatom. A „Hotel des Princes” ellen nincs kifogásom, de egy nagy szobát szeretnék, és egy éppen ilyen hálószobát.

Én is azt mondom, hogy maga nem felel a hintó dolgában! Határozottan mondjon igent vagy nemet. Az ár hetven–nyolcvan lajosarany.

Isten vele, drága.

Nagyon örülök, hogy közeledik Lamartine-hoz. Nagyon kívánom, hogy kössön vele barátságot, ez mindkettőjüknek jó lesz.

-*-

Marie D’Agoult (teljes nevén Marie Catherine Sophie de Flavigny, comtesse d’Agoult) (Frankfurt am Main, 1805. december 31. – Párizs, 1876. március 5.) francia írónő (Daniel Stern álnéven), utóbb Liszt Ferenc élettársa. A francia romantikus irodalom és a politikai publicisztika jeles női képviselője.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

31.
július

Hiányzol...

Myzus  |  Szólj hozzá!

 

Hiányzol...
Káli László


Alszik a város. Imbolygó árnyak járnak a sápadt fény nyomában.
A távoli égen csak halvány fényjel engedi sejteni a napkeltét.
Halkan koppanó lépteim felverik a pirkadat hunyorgó csendjét,
ahogy indulok távoli vágyak és álmok apró tócsái között feléd.
A busz ablakából, elsuhanó fák között látom, ahogy a vérvörös
Napkorong felemelkedik lassan a vén Földről a végtelen égbe,
aztán aranypalástot terít fázósan összegömbölyödött kedvesére.
És ahogy nézem, mosolyod érzem, ragyogását e hajnali fényben,
és kezed érintését, és szemed sugarát... Mindhiába a távolság,
mely elválaszt tőled. Mindig is bennem van egy darabka belőled.
És mégis hiányzol. Tagadnám bár százszor, mégis... Nagyon hiányzol.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Szerelmes levél
Szántóné Kaszab Ilona


A légen át szerelmesem,
Veled ölelkezem,
Szemem a messzeséget issza,
Szájamat megmérgezem,
Az arcomat elrombolom,
Hogy aki lát, vagy hallja szóm,
Hőköljön vissza.
A tüzemet eltitkolom
S a sötét alkonyatba' két karom
Kitárom részegen eléd -
Kitárom részegen!
S a légen át egy dallamot,
Egy édes dalt küldök feléd,

A halálomról szól e dal.
S hogy most meghalnék szívesen...
Oh édes halál jöjj, ó telt pohár!
Nem bánlak én ma már!
A sírba is majd két kezemmel
Csordúltig megtelt szívemet viszem.

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

És akkor azt mondtad,...
Oravecz Imre


"És akkor azt mondtad, vége, bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele, méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes, de én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek ? egyébként akkor cseréltünk először és utoljára szerepet ?, hogy ezt meg ezt teszem, fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott volt, mint M. szobrai, akinél megszálltunk, és akinek művészete ily módon örökre díszletévé vált a végnek, és csak akkor adtam fel e reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akartam beváltani a fenyegetőzést, megtenni az ezt meg ezt, de nem azért, hogy olyasmiért büntesselek, amit nem követtél el, hanem azért, hogy próbára tegyem a véget, mintegy végére járjak a végnek, és ráébresszelek, mit veszítesz a véggel, csak annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre, amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség, de amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együttérzőn próbálod, ha nem is megszüntetni ? mert megszüntetni nem szüntetheted meg ?, legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts, noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen. "

-*-*-*-*-*-*-

Szólj hozzá!

 

Karinthy Frigyes levele  G… I…-nek
(1929)
 

Sietek, pár percem van. De nem azért, ahogy gondolod – csend és figyelem van, mosoly az ajkakon, nem volt egy hangos szó. Pár nap múlva a családom lemegy a Balaton mellé, én Pesten maradok.

Valami úgy dagad bennem, úgy ugrál a mellemben, én nem tudom, hogy beszéljek, úgy szégyellem magam, én eddig író voltam – ha írtam, levelet is, mindig komponáltam, vigyáztam, most mintha a Te kezed vezetné a tollam – olyan furcsa ez, nézd a stílusod! nem érzed? talán még az írásom is hasonlít a Tiédhez.

Rettenetesen szeretlek, mit szólsz hozzá? Mint a mennydörgős mennykő, úgy vágott főbe az a furcsa lehetetlen feltevés, hogy talán… talán… Te is –

Rémes. Hm? Mi?

Hogy mi lesz?

Az elejét látom. Csak a közepét nem látom, a végét is látom. Iskolában fogják tanítani a mi dolgunkat, fiam, az a gyanúm. Érettségi tétel leszünk.

„Kérem, Schwarz, beszéljen valamit Karinthy és G… legendás ügyéről. Hát, kérem. Talán a bécsi levelekből valamit.”

Hopp – vigyázni kell. Te drága.

Mitől görbült le a szád? Hű vagyok

K

-*-*-*-*-*-*-

6 komment