Kosztolányi Dezső levele Lányi Hedvighez
Budapest, 1911. december 28.

Szabadkán jártam, kedves Hedda, s ott hallottam, hogy valami temesvári újságíró bírja a maga arcképét, s állítólag azt hiszi, hogy ez tőlem került a kezébe. Ez a hite fáj nekem. Tudhatja, annak idején. tőlem szokatlan gonddal és skrupulussal küldtem vissza minden arcképet és emléket, amely magára emlékeztethet. Kicsit talán tetszelegtem is a gentleman szerepében, aki korrektül szakít. A kép tehát nincs ott, vagy máshonnan került oda. Ezt higgye el nekem, kedves.

Különben mit írjak? Másfél éve nem láttam, nem beszéltem magával. Nem tudom, hogy gondolkozik rólam és az életről, nem tudom, mit eszik és hogy alszik. Zavarban vagyok. Amit tettem – úgy érzem –, szép volt és helyes. De most is elismétlem, és az életem végéig ismétlem, hogy maga volt a legfontosabb és legérdekesebb színfolt az életemben. Nem tartom helyesnek, hogy mi távol álljunk egymástól. Az, hogy én magát felkeressem otthon, lehetetlen, ma és mindörökké. Beszélni azonban igen szeretnék. Okos és jó dolgokat tudnék mondani magának, mert sokat szenvedtem, és már nem vagyok többé fiatal. Talán szép is lenne ez az új lelki közösség. Minden bajunkat az okozta, hogy én magát szájjal és szenvedéllyel szerettem. A jövő, a meghiggadt és bölcs élet, rendbehozza ezt is. Lélekkel akarok magához közeledni s szeretni, száj és szenvedély nélkül.

Írjon nekem. Titokban írjon, úgy, hogy senki se tudja. Ha a levelemet bárkinek elárulja, másodszor árul el.

Várom a levelét. Hódolattal csókolom a kezét:

Kosztolányi Dezső

-*-

(Lányi Hedvig (sz. 1894). Apja Lányi Ernő, a levelek írásának idején a szabadkai zeneiskola igazgatója, zeneszerző. Testvérei, Ernő, Viktor, Sarolta -irodalmi pályára léptek. Tizenhárom éves volt, amikor Kosztolányi Dezsővel megszerették egymást.)

-*-*-*-*-*-*-